Páros: Dipper Pines/Bill Cipher
Korhatár: nincs
Terjedelem: 2478 szó
Történet:
Szerelmet vallani sosem könnyű. Főleg, ha fiú vagy és egy fiúnak vallanád be az érzéseidet. Bill ismét nem mer ezen a téren lépni, fél, hogy elveszti annak a fiúnak a barátságát, akivel teljesen egymásra hangolódtak. Egy galibákkal, sírással - sok...sírással - teli osztálykirándulás mégis még közelebb hozza őket és Billnek sem kell már többet félni attól, hogy a szerelmét visszautasítják.
Szerelmet vallani sosem könnyű. Főleg, ha fiú vagy és egy fiúnak vallanád be az érzéseidet. Bill ismét nem mer ezen a téren lépni, fél, hogy elveszti annak a fiúnak a barátságát, akivel teljesen egymásra hangolódtak. Egy galibákkal, sírással - sok...sírással - teli osztálykirándulás mégis még közelebb hozza őket és Billnek sem kell már többet félni attól, hogy a szerelmét visszautasítják.
▲▲▲
A reggel hűvös
volt és nyirkos, a legtöbben szerették volna a pokolba kívánni az egész
osztálykirándulást, amiért az ilyen korán kezdődött. Ráadásul még a buszra sem
ülhettek fel, így a jármű mellett ácsorogtak egy-egy vékony pulcsiban, mivel
reggel senki sem pillantott a kinti hőmérőre, meg az édes kis hat fokára.
Bill vastagabb
pulcsit viselt, mégis vacogott, a termoszát pedig hiába ölelgette, abból meleg
nem nagyon jött ki. Szőke haját eltakarta a kapucnija, ezzel is próbált
bujkálni, meg minden pontot lezárni, ahol hideg levegő szökhet a ruhája alá. Az
arca nyúzott volt, sápadt, a szeme mégis fekete volt és táskás, az elmúlt pár
napban nagyon rosszul volt, de sikerült annyira meggyógyulnia, hogy ne haljon
bele a kirándulásba.
Amikor a Pines
ikerpár megérkezett, kicsit megkönnyebbült. Mabel azonnal a lányokkal kezdett
csevegni, míg Dipper néhány kocka mellett állt meg. Bill nem tudta levenni róla
a szemét és egyszerűen érezte, ahogy a lába megremeg a látványtól. A haja
borzos volt és az arcába lógott, de semmit sem tett annak érdekében, hogy
eltűrje onnan a rakoncátlan, mogyoróbarna tincseket. Vastag kabát volt rajta,
és hátizsák, ami teljesen eltakarta a vékony alakját, amit volt lehetősége
párszor megcsodálni. Csak két napig nem látta őt, mégis mintha egy örökkévalóság
telt volna el, és szíve szerint odarohant volna hozzá, hogy a nyakába boruljon.
Végre tudott
normálisan beszélgetni az osztálytársaival. Az egyáltalán kiment a fejéből,
hogy mi, de leginkább ki miatt is romlott meg a viszonya. Fejbe akarta vágni
magát, amikor rájött, hogy igen, Bill miatt volt minden, aki annak ellenére,
hogy beteg volt még, ott támaszkodott félholtan a busz hátsólámpáinál. Dipper
gyorsan kerített egy kifogást, hogy elhagyhassa a beszélgetést, majd célba
vette a szőkét, és csak előtte állt meg.
– Jó reggelt! –
vigyorodott el Dipper. Bill ismét a közönyösség álarcát viselte, kénytelen
volt, hiszen majdnem tócsává olvadt Dipper gödröcskés mosolyától.
– Haldoklom, nem
kapok levegőt és mindjárt eljegesedek, mi benne a jó? – nevetett fel a szőke
kelletlenül, de a mosoly az arcán igazi volt.
– Az
osztálykirándulás? – utánozta a húga hangját, mire Bill hangos röhögésben tört
ki, ami már az oldalát is szúrta. Páran feléjük pillantottak, de még ez sem
zavarta a fiút.
– Hülye vagy,
Fenyőcske! – lehelte két roham közt Bill. Dipper a fiú vállába bokszolt, mire
amaz végre elcsendesült.
– Mondtam, hogy
ne hívj így!
– Lehet, ez ilyen
„pénteki fenyős” nap lesz mától – elmélkedett Bill tettetett komolysággal.
Dipper megint meg akarta ütni, de inkább csak elengedte az egészet. Vagy
leszokik róla vagy nem, Bill olyan makacs, hogy sose tudná őt lebeszélni.
– Hogy érzed
magad? – tette fel az újabb kérdést Dipper, mire Bill is visszazökkent és
meglepően konstatálta, hogy mennyire ellazultan tud a fiúval beszélgetni.
– Igazából jól.
Vagyis, jobban. A torkom még fáj és nem kapok levegőt, de már nem hányok, csak
rettenetesen fázok – fejezte be tényleg dideregve. Saját magát átölelve
ringatódzott, miközben a fogai össze-összekoccantak, és fehér hőfelhő szökött
ki az ajkai közül.
– És mit vársz
most, hogy megöleljelek? – tette szét a karját Dipper nevetve, de amikor a
szőke bólintott a nevetése elhalt. – Ugye csak szórakozol? – meredt rá a barna
hajú, mire Bill is ugyanolyan arcot vágott neki.
– Úgy nézek ki?
Mindjárt átveszem a jéghegy szereposztását a Titanicból.
– Jól van,
értettem, csak... – Bill tudta mire gondolt, ő is pont ugyanattól félt, mégis
megkérte rá a fiút, hisz ennél jobb indoka soha nem lesz.
Dipper forgatta a
szemeit, majd körbepillantott, szétnézett, majd megragadta Bill csuklóját és a
busz mögé húzta, ahonnét konkrétan senki sem látott rájuk. Dipper lehúzta a
kabátjának a cipzárját, majd maga elé húzta a fiút, és hagyta, hogy a másik a
derekára fonja a karjait, mélyen a kabát alá. A barna hajú srác széjjelebb
húzta az anyagot, hogy Billt jobban befedje. Fel sem tűnt neki, hogy akkora a
kabátja, hogy lazán elfér benne még valaki.
Bill eleinte
lazán, majd egyre szorosabban simult a fiúhoz, hiszen a kabát alatt kellemes
meleg volt, plusz ehhez keveredett a fiú testi hője. Az plusz ráadás volt
számára, hogy a fejét a vállán pihentethette és magába szívhatta Dipper
illatát. Semmi kölni, vagy valami domináns, csak egyszerű öblítő és szappan
illat keveredett rajta.
– Tudod, eléggé
kellemetlen a szituáció – panaszkodott Dipper, de válaszul csak egy hümmögést
kapott. Bill annyira ellazult Dipper karjai közt, plusz a kellemes meleg, hogy
kishíján majdnem elaludt, ami nem is volt megdöbbentő, hisz alig tudott
valamennyit is aludni az elmúlt napokban.
– Sajnálom – hazudta.
Azt akarta, hogy örökre így maradhassanak. Szerette volna, ha Dipper keze
elindulna a pulóvere alatt, fel, végig a gerince vonalán, ami libabőrt és
borzongást váltott volna ki belőle. Ugyanígy ő is szerette volna bebarangolni a
fiú testét, izomról izomra, cetiről centire. De ez a vágyálma sosem válna
valóra.
– Most már jól
vagyok. – Bill elengedte a fiú derekát, majd nyomatékosan, még hátrált is egy
lépést. Dippert meglepte, hogy ilyen hirtelen távolodott el tőle, de nem nagyon
akart kora reggel Bill érzelmi ingadozásaival foglalkozni.
– Tessék! –
Dipper lehámozta a kabátját, és Bill vállára terítette.
– Jesszus,
Dipper, meg fogsz fázni! – szisszent fel a szőke, de a másik oda sem figyelt
rá.
– A pulcsim is
iszonyat vastag, eddig konkrétan, majd meg döglöttem, annyira melegem volt –
nyugtatta meg őt. Bill nagyot sóhajtott, majd köhögött egy sort, végül belebujt
a kabátba, és amikor Dipper egyedül hagyta őt, végre mélyen belélegezhette a
fiú illatát.
Bill nem azért
ácsorgott a busz mellett, mert nem volt jobb dolga, hanem mert az elsők közt
akart lenni, akik felszállnak a buszra, hisz semmi kedve nem volt, valami
idiótával megosztani az ülését. Talán egy idiótával.
– Rendben, aki
leadta a papírjait, az felszállhat! – adta ki az engedélyt Mrs. Hooper, az
egyik kísérő tanár. Bill olyan gyorsan termett a busz ajtajánál, mintha ágyúból
lőtték volna ki. Gyorsan lépdelt, mivel mögötte egyre hosszabb lett a sor. A
busz hátsóbb felébe sétált, majd a táskáját a tartóba csúsztatta az ülés
felett, aztán maga is lehuppant.
A diákok szép
lassan megtöltötték a buszt, Bill kémlelt, mikor látja meg a barna fürtöket,
vagy éppen elutasított pár illetőt, akik a szabad hely iránt vagy Bill
tásaságáért érdeklődtek.
– Szia Bill! –
huppant le Mabel az előtte lévő, szabad ülésre. Vastag pink pulcsi volt rajta,
az egyik válla mégis szabadon volt, és már ez is elég volt, hogy Billt kirázza
a hideg.
– Szia – köszönt
idétlenül a szőke.
– Az nem Dipper
kabátja rajtad? – bökött felé a lány. Bill arca egy leheletnyivel vörösebb
árnyalatot vett fel, de ez senkinek sem tűnt fel.
– Hülye vagyok és
még eléggé beteg, eljöttem egy szál pulcsiban, Dipper pedig odaadta a kabátját
– felelte végül. Mabel mosolyogva bólintott, majd a testvérére mutatott, akinek
a feje akkor tűnt fel a buszon.
– Maximalista.
Listát írt. Hármat. Hogy véletlen se hagyjon otthon valamit, plusz van nála egy
kisebb meteorológiai kütyü is. Elismerésem annak, akit találni fog magának,
mivel néha nehéz vele kijönni – motyogta a szemeit forgatva. Bill elbambult, az
agyában egy boldog, utópikus jövőkép jelent meg: Dipperrel sétálnak egy üres parkolóban, kézen fogva, mellettük egy erdő
van, benne egy ösvény, amire rákanyarodnak, mosolyognak, nevetnek.
– Szia! – Dipper
hangja visszazökkentette őt, és már köszönt volna, mikor látta, hogy a srác a
húgára és nem rá néz. Bill lehajtja a fejét, hogy ne látszódjon a pirulása.
Mabel csak int egyet a bátyjának. Dipper lekanyarította a táskát a válláról,
már dobta volna le a Mabel melletti ülésre, amikor a húga megakadályozta.
– Bocsi, de
megígértem Amandának, hogy ülhet mellém – szabadkozott a lány. A barna hajú fiú
meglepetten pislogott le a húgára, alig akarta elhinni, hogy dobta őt. Új
üléstársat kell kerítenie. Bill.
Akaratlanul is a fiú neve futott át a fején, észre sem vette, hogy az eggyel
hátrébb lévő ülésen, ott gubbasztott a szőke is.
– Hey, Cipher! –
szólt hozza Dipper. Bill széles, egyben beképzelt mosollyal pillantott fel
Dipperre.
– Igen,
Fenyőcske? – ingerelte a fiút, mivel tudta, ezzel csak még idegesebb lesz.
Dipper a hajába akart túrni, de a keze megakadt a levegőben, a mozdulat közben.
– Esetleg, szabad
ez a hely melletted? – kérdezte fogcsikorgatva. Bill mosolya szélesebb lett, a
következő tréfáját fontolgatta.
– Szabad. –
Dipper kicsit megkönnyebbült, majd hátralépett Bill mellé, de ő felrakta a
lábait az ülésre. Dipper értetlenül nézett a boldog, szőke srácra.
– Bill?
– Azt nem
mondtam, hogy leülhetsz. Csak, hogy nem ül itt senki. – Dipper megint
fontolgatta, hogy behúz neki egyet.
– Szórakozol,
Cipher? – kérdezte kissé ingerülten.
– Ez egy újabb
szívesség, ugye tudod? – incselkedett tovább. Dipper tanakodott egy picit, majd
eszébe jutott, hogy Bill viseli a kabátját.
– Az szerintem
meg az én szívességem – bök a ruhadarabra. Bill mosolya lehervad, majd engedi,
hogy a fiú lehuppanjon mellé. – Úgy teszel, mintha nem élveznéd a társaságom –
villantott negédes mosolyt Dipper.
– Amúgy is
engedtem volna, hogy leülj – motyogta az ablaknak támasztva a fejét. Hiába volt
már melege, semmi pénzért nem vette volna le a kabátot.
▲▲▲
A buszút összesen
négy órás volt, de még csak alig egy órája voltak úton. A diákok többsége zenét
hallgatott, olvasott, filmet nézett, halkan beszélgettek, mivel a csoport döntő
része aludt. Mabel fél óráig bírta, utána egyből elszenderült, túl korán kelt
és nem ivott kávét vagy bármi koffein tartalmút. Bill és Dipper egy-egy
könyvvel a kezükben elfoglalták magukat. Dipper ismét kortárs irodalmat
olvasott, Bill egy nyelvkönyvet lapozgatott.
– Pár szót tudok
észtül, anno nekifogtam, de iszonyat hamar feladtam – jegyezte meg Dipper a
könyvre mutogatva.
– Nekem tetszik,
a hangzása, az ország. Mit is mondhatnék, tapadnak rám a nyelvek – villantott
egy csábos mosolyt, mire a szomszédja csak a szemeit forgatta. Hozzá fogok valaha is szokni ehhez?
A busz halkan
suhant végig az országúton, néha megálltak egy-egy gyors szünetet tartani, majd
mentek is tovább. Idő közben a Nap is társult hozzájuk, mivel reggel hajnali
ötkor, még túl fáradt volt ő is, hogy az égen legyen.
Bill reggel fél
nyolc körül aludt el. Dipper egész úton olvasott, csak akkor vette észre, hogy
a szőke már nem az észt nyelvet csodálja, amikor a nyelvkönyv a földön landolt.
Bill feje a busz ablakának dőlt, sokszor nekikoppanva, ahogy a jármű rázkódott.
Dipper elmosolyodott, ahogy Billre nézett. A reggeli napfény narancsos-arany
színre festette a tincseit, a pilláit meghosszabbította, az egész arcát
gyönyörűvé/elragadóvá varázsolta.
Dipper óvatosan a
fiú álla alá nyúlt, a fejét maga felé fordította, és a saját vállára helyezte,
hogy kevésbé rázkódjon. Bill akaratlanul is, de Dipperhez bújt, fogalma sem
volt róla, hogy nem az ablak, hanem Dipper a kispárnája. Az idősebbik Pines
egyáltalán nem bánta ezt a pozíciót, ellentétben a reggelivel. Nem is az, hogy
bánta, inkább szokatlan volt neki, és ez zavarba hozta őt.
A percek lassan
teltek és Dipper is egyre álmosabb lett, a busz csendes volt és a kellemes
remegés, ami rázta a buszt, csak rásegített erre.
– Dipper –
motyogta valaki. A fiú bár átkozta ezt a személyt, körbe pillantott, hogy ki
szólítja a nevén, de nem látott senkit, mindenki el volt foglalva, vagy aludt,
amit ő is tervezett. Értetlenül pislantott körbe megint, amikor ismét hallotta
a nevét, de ezúttal tudta, kitől. Bill aludt, a szája kicsit elnyílt, de ő volt
az, aki szólította. Vajon velem álmodik?
Egyáltalán miért? – suhant át Dipper fején. Az arcán halvány pír jelent
meg, majd nem törődve Bill aranyos akciójával, fejét a fiúéra döntötte és
másodpercek alatt álomba zuhant.
A busz pontban
kilenckor gördült be a tábor területére. Mabel szeme éppen, hogy kipattant,
azonnal ragyogni kezdett a faházak láttán. Hátrafordult, hogy ezt az örömöt
megossza a bátyjával, de a látvány, ami fogadta, meglepte. Az ajka mosolyra
húzódott, majd inkább előre fordult, nehogy felébressze az alvó párost.
A jármű fékezett,
aminek köszönhetően mindenki előre zuhant egy pillanatig. Bill ébredt fel
először. Amint konstatálta a szituációt, azonnal elkapta a fejét, ami azonnal
felkeltette Dippert is. A két fiú egy pillanatig csak bámulták egymást, majd
visszazökkentek az életbe, és elkezdtek szedelődzködni. Bill lehámozta a kabátot,
amit Dipper kezébe nyomott, majd előre ment, hogy minél hamarabb lejuthasson.
Dipper csak meredt a fiú után, majd maga is elindult az ajtók előtt kígyózó sor
felé.
Itt fent a
hegyekben kellemes volt az idő. Nagyjából tizenöt fok lehetett, és a fáknak köszönhetően
szélcsend volt. Amin mindenki azonnal kiakadt, hogy nem volt térerő. Sokan
panaszosan szálltak le, valaki pedig nagyon élvezte, hogy végre a természet
lágy ölén lehettek, mindenféle technológia híján.
A sofőr
kinyitotta a csomagtartót, majd egyessével-kettessével kezdte kidobálni a
cuccokat egy halomba, ahonnan mindenki elvehette a sajátját.
– Rendben,
diákok, figyelem! – tapsolt párat Mrs. Hooper. Felállt egy közeli kis tuskóra,
majd elkezdte a nála lévő papírlapot olvasni. – Mint azt láttam, hogy
tapasztaltátok, nincs térerő a környék ezen részén, de úgy másfél kilométerre
van egy telefonfülke, ha valami tényleg nagyon fontos dologról van szó, akkor
egy tanár el tud majd kísérni titeket. Másodszor. Akik kevesebb holmit hoztak
magukkal, azok a szennyesüket ki tudják mosni a pataknál vagy az étkező mögötti
mosókonyhán. Holnap csatlakozik hozzánk egy másik csoport, szóval a tábor
kalyibáinak csak a felét használhatjuk, esetleg a régieket az erdő szélén, de a
további helyek és épületek közösek: az étkezde, ahol napközben programok is
lesznek; a tűzrakó; a fürdőhelyiségek, természetesen külön a fiúké – a tanárnő
balra mutatott –, és a lányoké – ezúttal jobbra –, mielőtt még bárki
félreértené. A napi programok mindig a faliújságra lesznek kitűzve, a főkunyhó
oldalán, az ott az, középen. Az ébresztés reggel hétkor lesz – a tömeg nagyja
fájdalmasan felszisszent, de ez nem tántorította el a tanárnőt a további
olvasástól –, reggeli fél nyolckor, ebéd fél egykor, vacsora hatkor, takarodó
kilenckor, lámpaoltás tíz-tizenegy óra körül. Mit is akartam még? Ja, igen,
előreláthatólag szervezünk egy bátorságpróbát is. Nos, egyelőre ennyi. Amíg
összeállítjuk a szobabeosztásokat, addig itt hagyhatjátok a holmitokat, és
bemehettek az étkezdébe vagy a főkunyhóba. – Mrs. Hooper leugrott a fadarabról,
majd csatlakozva a többi tanárhoz, egykettőre eltűnt. Dipper szétnézett az
osztálytársain. Erősen agyalni kezdett, hogy vajon kit kap majd szobatársának.
Csak ne Gideont. Az a gyerek kettyós, folyton ’varázsol’, ráadásul ki nem
állhatja Dippert, mióta kilencedikben bemosott neki, hogy szálljon le a
húgáról. Tom Shepherd is egy főnyeremény lett volna, de komolyan. A fiút minden
évben egyszer legalább felfüggesztették valamilyen verekedéses balhé miatt,
kilencedikben pont azért, mert Dippert tangálta el. Ahogy a fiú végigpillantott
mindenkin, és számba vette, hogy milyen emlékek fűzik őket össze, a helyzete
nem volt rózsás. Tény és való, hogy elég jól kijött az osztályával, de ha
mélyebbre kellett ásnia, akkor bizony belátta, hogy két hétig, egy fedél alatt,
nem bírná ki senkivel sem túl jól.
– Rendben,
figyelem! – ordította el magát Mr. Hopkins. Esetleg
összeraknak Mabellel, hisz a húgom, nem? A tanár hangjára mindenki seperc
alatt visszaiszkolt a bejárathoz, hogy végre megtudják, kikkel lesznek
összepakolva. A pasas olyan magas volt, hogy nem kellett neki se rönk, se
semmi, hogy kitűnjön a diákseregből.
– Először a
lányokat! – nyafogta valaki, mire Hopkins csak morgott valamit, de azért előre
vette a lányok listáját. Átok rád!
– Akkor a
lányok... – Hopkins ordítozni kezdte a kunyhók számait, majd a neveket. Amikor
Mabel nevét is elordította, kicsit csalódott lett, és lelkiekben felkészült,
hogy valami rémes csoportbeosztásban lesz.
– A fiúk
csoportok pedig a következők... – Dipper csendben várt, mint egy bűnös paraszt
az akasztásra, próbálta magát minél jobban összehúzni, hátha nem veszik észre,
de biztos nem hagyták volna ki, hisz a neve a papíron volt. Miért kell ilyen hátul lennie?
– Dipper Pines -
a neve hallatán konkrétan majdnem összeesett, a torka elszorult, nagyon
reménykedett, hiszen sokak voltak még bent azok közül, akiket el akart kerülni
–, és Bill Cipher. Ilyen nincs!
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése