Üdv...

Nem vagyok nagyon jó a bemutatkozó szövegekben, szóval nézzétek el nekem!
Egy novellás bloggal álltok/ültök/fekszetek szemben, ígérnék én csillagos holdpitét is, de az ígéretekben sem vagyok jó. Annyit mondanék, hogy találkozhattok majd itt rendes, non-fiction történetekkel és fanfictionökkel szintúgy. Az is lehet, hogy lesznek majd hosszabb történeteim. Mint említettem, nem teszek ígéretet.
Remélem, hogy az agyszüleményeim nem rémítenek el senkit.

Lucia

Oldal adatok

Író / szerkesztő: Lucia Summer
Cím: I promise nothing [A név eldöntését köszönöm Rhyssa Gray-nek]
Fejléc: random kép Pinterestről
Design: Agata
Átalakította: Lucia Summer
Novellák érkezése: Változó
Nyitás: 2017.
Zárás: -

FIGYELMEZTETÉS: A blogon előfordulhat (leginkább az) szexuális tartalom, trágár szavak, meleg kapcsolatok

Csevegő

Lelkes olvasók

Ahol még ott vagyok

Nézettség

Aki ezeket pötyögte

Fotóm
“I cannot be destroyed, I am invincible.”

Mint égen a csillagok || NEGYEDIK FEJEZET


Fandom: Gravity Falls
Páros: Dipper Pines/Bill Cipher
Korhatár: nincs
Terjedelem: 2478 szó
Történet: 
Szerelmet vallani sosem könnyű. Főleg, ha fiú vagy és egy fiúnak vallanád be az érzéseidet. Bill ismét nem mer ezen a téren lépni, fél, hogy elveszti annak a fiúnak a barátságát, akivel teljesen egymásra hangolódtak. Egy galibákkal, sírással - sok...sírással - teli osztálykirándulás mégis még közelebb hozza őket és Billnek sem kell már többet félni attól, hogy a szerelmét visszautasítják.














▲▲▲

A reggel hűvös volt és nyirkos, a legtöbben szerették volna a pokolba kívánni az egész osztálykirándulást, amiért az ilyen korán kezdődött. Ráadásul még a buszra sem ülhettek fel, így a jármű mellett ácsorogtak egy-egy vékony pulcsiban, mivel reggel senki sem pillantott a kinti hőmérőre, meg az édes kis hat fokára.
Bill vastagabb pulcsit viselt, mégis vacogott, a termoszát pedig hiába ölelgette, abból meleg nem nagyon jött ki. Szőke haját eltakarta a kapucnija, ezzel is próbált bujkálni, meg minden pontot lezárni, ahol hideg levegő szökhet a ruhája alá. Az arca nyúzott volt, sápadt, a szeme mégis fekete volt és táskás, az elmúlt pár napban nagyon rosszul volt, de sikerült annyira meggyógyulnia, hogy ne haljon bele a kirándulásba.
Amikor a Pines ikerpár megérkezett, kicsit megkönnyebbült. Mabel azonnal a lányokkal kezdett csevegni, míg Dipper néhány kocka mellett állt meg. Bill nem tudta levenni róla a szemét és egyszerűen érezte, ahogy a lába megremeg a látványtól. A haja borzos volt és az arcába lógott, de semmit sem tett annak érdekében, hogy eltűrje onnan a rakoncátlan, mogyoróbarna tincseket. Vastag kabát volt rajta, és hátizsák, ami teljesen eltakarta a vékony alakját, amit volt lehetősége párszor megcsodálni. Csak két napig nem látta őt, mégis mintha egy örökkévalóság telt volna el, és szíve szerint odarohant volna hozzá, hogy a nyakába boruljon.
Végre tudott normálisan beszélgetni az osztálytársaival. Az egyáltalán kiment a fejéből, hogy mi, de leginkább ki miatt is romlott meg a viszonya. Fejbe akarta vágni magát, amikor rájött, hogy igen, Bill miatt volt minden, aki annak ellenére, hogy beteg volt még, ott támaszkodott félholtan a busz hátsólámpáinál. Dipper gyorsan kerített egy kifogást, hogy elhagyhassa a beszélgetést, majd célba vette a szőkét, és csak előtte állt meg.
– Jó reggelt! – vigyorodott el Dipper. Bill ismét a közönyösség álarcát viselte, kénytelen volt, hiszen majdnem tócsává olvadt Dipper gödröcskés mosolyától.
– Haldoklom, nem kapok levegőt és mindjárt eljegesedek, mi benne a jó? – nevetett fel a szőke kelletlenül, de a mosoly az arcán igazi volt.
– Az osztálykirándulás? – utánozta a húga hangját, mire Bill hangos röhögésben tört ki, ami már az oldalát is szúrta. Páran feléjük pillantottak, de még ez sem zavarta a fiút.
– Hülye vagy, Fenyőcske! – lehelte két roham közt Bill. Dipper a fiú vállába bokszolt, mire amaz végre elcsendesült.
– Mondtam, hogy ne hívj így!
– Lehet, ez ilyen „pénteki fenyős” nap lesz mától – elmélkedett Bill tettetett komolysággal. Dipper megint meg akarta ütni, de inkább csak elengedte az egészet. Vagy leszokik róla vagy nem, Bill olyan makacs, hogy sose tudná őt lebeszélni.
– Hogy érzed magad? – tette fel az újabb kérdést Dipper, mire Bill is visszazökkent és meglepően konstatálta, hogy mennyire ellazultan tud a fiúval beszélgetni.
– Igazából jól. Vagyis, jobban. A torkom még fáj és nem kapok levegőt, de már nem hányok, csak rettenetesen fázok – fejezte be tényleg dideregve. Saját magát átölelve ringatódzott, miközben a fogai össze-összekoccantak, és fehér hőfelhő szökött ki az ajkai közül.
– És mit vársz most, hogy megöleljelek? – tette szét a karját Dipper nevetve, de amikor a szőke bólintott a nevetése elhalt. – Ugye csak szórakozol? – meredt rá a barna hajú, mire Bill is ugyanolyan arcot vágott neki.
– Úgy nézek ki? Mindjárt átveszem a jéghegy szereposztását a Titanicból.
– Jól van, értettem, csak... – Bill tudta mire gondolt, ő is pont ugyanattól félt, mégis megkérte rá a fiút, hisz ennél jobb indoka soha nem lesz.
Dipper forgatta a szemeit, majd körbepillantott, szétnézett, majd megragadta Bill csuklóját és a busz mögé húzta, ahonnét konkrétan senki sem látott rájuk. Dipper lehúzta a kabátjának a cipzárját, majd maga elé húzta a fiút, és hagyta, hogy a másik a derekára fonja a karjait, mélyen a kabát alá. A barna hajú srác széjjelebb húzta az anyagot, hogy Billt jobban befedje. Fel sem tűnt neki, hogy akkora a kabátja, hogy lazán elfér benne még valaki.
Bill eleinte lazán, majd egyre szorosabban simult a fiúhoz, hiszen a kabát alatt kellemes meleg volt, plusz ehhez keveredett a fiú testi hője. Az plusz ráadás volt számára, hogy a fejét a vállán pihentethette és magába szívhatta Dipper illatát. Semmi kölni, vagy valami domináns, csak egyszerű öblítő és szappan illat keveredett rajta.
– Tudod, eléggé kellemetlen a szituáció – panaszkodott Dipper, de válaszul csak egy hümmögést kapott. Bill annyira ellazult Dipper karjai közt, plusz a kellemes meleg, hogy kishíján majdnem elaludt, ami nem is volt megdöbbentő, hisz alig tudott valamennyit is aludni az elmúlt napokban.
– Sajnálom – hazudta. Azt akarta, hogy örökre így maradhassanak. Szerette volna, ha Dipper keze elindulna a pulóvere alatt, fel, végig a gerince vonalán, ami libabőrt és borzongást váltott volna ki belőle. Ugyanígy ő is szerette volna bebarangolni a fiú testét, izomról izomra, cetiről centire. De ez a vágyálma sosem válna valóra.
– Most már jól vagyok. – Bill elengedte a fiú derekát, majd nyomatékosan, még hátrált is egy lépést. Dippert meglepte, hogy ilyen hirtelen távolodott el tőle, de nem nagyon akart kora reggel Bill érzelmi ingadozásaival foglalkozni.
– Tessék! – Dipper lehámozta a kabátját, és Bill vállára terítette.
– Jesszus, Dipper, meg fogsz fázni! – szisszent fel a szőke, de a másik oda sem figyelt rá.
– A pulcsim is iszonyat vastag, eddig konkrétan, majd meg döglöttem, annyira melegem volt – nyugtatta meg őt. Bill nagyot sóhajtott, majd köhögött egy sort, végül belebujt a kabátba, és amikor Dipper egyedül hagyta őt, végre mélyen belélegezhette a fiú illatát.
Bill nem azért ácsorgott a busz mellett, mert nem volt jobb dolga, hanem mert az elsők közt akart lenni, akik felszállnak a buszra, hisz semmi kedve nem volt, valami idiótával megosztani az ülését. Talán egy idiótával.
– Rendben, aki leadta a papírjait, az felszállhat! – adta ki az engedélyt Mrs. Hooper, az egyik kísérő tanár. Bill olyan gyorsan termett a busz ajtajánál, mintha ágyúból lőtték volna ki. Gyorsan lépdelt, mivel mögötte egyre hosszabb lett a sor. A busz hátsóbb felébe sétált, majd a táskáját a tartóba csúsztatta az ülés felett, aztán maga is lehuppant.
A diákok szép lassan megtöltötték a buszt, Bill kémlelt, mikor látja meg a barna fürtöket, vagy éppen elutasított pár illetőt, akik a szabad hely iránt vagy Bill tásaságáért érdeklődtek.
– Szia Bill! – huppant le Mabel az előtte lévő, szabad ülésre. Vastag pink pulcsi volt rajta, az egyik válla mégis szabadon volt, és már ez is elég volt, hogy Billt kirázza a hideg.
– Szia – köszönt idétlenül a szőke.
– Az nem Dipper kabátja rajtad? – bökött felé a lány. Bill arca egy leheletnyivel vörösebb árnyalatot vett fel, de ez senkinek sem tűnt fel.
– Hülye vagyok és még eléggé beteg, eljöttem egy szál pulcsiban, Dipper pedig odaadta a kabátját – felelte végül. Mabel mosolyogva bólintott, majd a testvérére mutatott, akinek a feje akkor tűnt fel a buszon.
– Maximalista. Listát írt. Hármat. Hogy véletlen se hagyjon otthon valamit, plusz van nála egy kisebb meteorológiai kütyü is. Elismerésem annak, akit találni fog magának, mivel néha nehéz vele kijönni – motyogta a szemeit forgatva. Bill elbambult, az agyában egy boldog, utópikus jövőkép jelent meg: Dipperrel sétálnak egy üres parkolóban, kézen fogva, mellettük egy erdő van, benne egy ösvény, amire rákanyarodnak, mosolyognak, nevetnek.
– Szia! – Dipper hangja visszazökkentette őt, és már köszönt volna, mikor látta, hogy a srác a húgára és nem rá néz. Bill lehajtja a fejét, hogy ne látszódjon a pirulása. Mabel csak int egyet a bátyjának. Dipper lekanyarította a táskát a válláról, már dobta volna le a Mabel melletti ülésre, amikor a húga megakadályozta.
– Bocsi, de megígértem Amandának, hogy ülhet mellém – szabadkozott a lány. A barna hajú fiú meglepetten pislogott le a húgára, alig akarta elhinni, hogy dobta őt. Új üléstársat kell kerítenie. Bill. Akaratlanul is a fiú neve futott át a fején, észre sem vette, hogy az eggyel hátrébb lévő ülésen, ott gubbasztott a szőke is.
– Hey, Cipher! – szólt hozza Dipper. Bill széles, egyben beképzelt mosollyal pillantott fel Dipperre.
– Igen, Fenyőcske? – ingerelte a fiút, mivel tudta, ezzel csak még idegesebb lesz. Dipper a hajába akart túrni, de a keze megakadt a levegőben, a mozdulat közben.
– Esetleg, szabad ez a hely melletted? – kérdezte fogcsikorgatva. Bill mosolya szélesebb lett, a következő tréfáját fontolgatta.
– Szabad. – Dipper kicsit megkönnyebbült, majd hátralépett Bill mellé, de ő felrakta a lábait az ülésre. Dipper értetlenül nézett a boldog, szőke srácra.
– Bill?
– Azt nem mondtam, hogy leülhetsz. Csak, hogy nem ül itt senki. – Dipper megint fontolgatta, hogy behúz neki egyet.
– Szórakozol, Cipher? – kérdezte kissé ingerülten.
– Ez egy újabb szívesség, ugye tudod? – incselkedett tovább. Dipper tanakodott egy picit, majd eszébe jutott, hogy Bill viseli a kabátját.
– Az szerintem meg az én szívességem – bök a ruhadarabra. Bill mosolya lehervad, majd engedi, hogy a fiú lehuppanjon mellé. – Úgy teszel, mintha nem élveznéd a társaságom – villantott negédes mosolyt Dipper.
– Amúgy is engedtem volna, hogy leülj – motyogta az ablaknak támasztva a fejét. Hiába volt már melege, semmi pénzért nem vette volna le a kabátot.

▲▲▲

A buszút összesen négy órás volt, de még csak alig egy órája voltak úton. A diákok többsége zenét hallgatott, olvasott, filmet nézett, halkan beszélgettek, mivel a csoport döntő része aludt. Mabel fél óráig bírta, utána egyből elszenderült, túl korán kelt és nem ivott kávét vagy bármi koffein tartalmút. Bill és Dipper egy-egy könyvvel a kezükben elfoglalták magukat. Dipper ismét kortárs irodalmat olvasott, Bill egy nyelvkönyvet lapozgatott.
– Pár szót tudok észtül, anno nekifogtam, de iszonyat hamar feladtam – jegyezte meg Dipper a könyvre mutogatva.
– Nekem tetszik, a hangzása, az ország. Mit is mondhatnék, tapadnak rám a nyelvek – villantott egy csábos mosolyt, mire a szomszédja csak a szemeit forgatta. Hozzá fogok valaha is szokni ehhez?

A busz halkan suhant végig az országúton, néha megálltak egy-egy gyors szünetet tartani, majd mentek is tovább. Idő közben a Nap is társult hozzájuk, mivel reggel hajnali ötkor, még túl fáradt volt ő is, hogy az égen legyen.
Bill reggel fél nyolc körül aludt el. Dipper egész úton olvasott, csak akkor vette észre, hogy a szőke már nem az észt nyelvet csodálja, amikor a nyelvkönyv a földön landolt. Bill feje a busz ablakának dőlt, sokszor nekikoppanva, ahogy a jármű rázkódott. Dipper elmosolyodott, ahogy Billre nézett. A reggeli napfény narancsos-arany színre festette a tincseit, a pilláit meghosszabbította, az egész arcát gyönyörűvé/elragadóvá varázsolta.
Dipper óvatosan a fiú álla alá nyúlt, a fejét maga felé fordította, és a saját vállára helyezte, hogy kevésbé rázkódjon. Bill akaratlanul is, de Dipperhez bújt, fogalma sem volt róla, hogy nem az ablak, hanem Dipper a kispárnája. Az idősebbik Pines egyáltalán nem bánta ezt a pozíciót, ellentétben a reggelivel. Nem is az, hogy bánta, inkább szokatlan volt neki, és ez zavarba hozta őt.
A percek lassan teltek és Dipper is egyre álmosabb lett, a busz csendes volt és a kellemes remegés, ami rázta a buszt, csak rásegített erre.
– Dipper – motyogta valaki. A fiú bár átkozta ezt a személyt, körbe pillantott, hogy ki szólítja a nevén, de nem látott senkit, mindenki el volt foglalva, vagy aludt, amit ő is tervezett. Értetlenül pislantott körbe megint, amikor ismét hallotta a nevét, de ezúttal tudta, kitől. Bill aludt, a szája kicsit elnyílt, de ő volt az, aki szólította. Vajon velem álmodik? Egyáltalán miért? – suhant át Dipper fején. Az arcán halvány pír jelent meg, majd nem törődve Bill aranyos akciójával, fejét a fiúéra döntötte és másodpercek alatt álomba zuhant.
A busz pontban kilenckor gördült be a tábor területére. Mabel szeme éppen, hogy kipattant, azonnal ragyogni kezdett a faházak láttán. Hátrafordult, hogy ezt az örömöt megossza a bátyjával, de a látvány, ami fogadta, meglepte. Az ajka mosolyra húzódott, majd inkább előre fordult, nehogy felébressze az alvó párost.
A jármű fékezett, aminek köszönhetően mindenki előre zuhant egy pillanatig. Bill ébredt fel először. Amint konstatálta a szituációt, azonnal elkapta a fejét, ami azonnal felkeltette Dippert is. A két fiú egy pillanatig csak bámulták egymást, majd visszazökkentek az életbe, és elkezdtek szedelődzködni. Bill lehámozta a kabátot, amit Dipper kezébe nyomott, majd előre ment, hogy minél hamarabb lejuthasson. Dipper csak meredt a fiú után, majd maga is elindult az ajtók előtt kígyózó sor felé.
Itt fent a hegyekben kellemes volt az idő. Nagyjából tizenöt fok lehetett, és a fáknak köszönhetően szélcsend volt. Amin mindenki azonnal kiakadt, hogy nem volt térerő. Sokan panaszosan szálltak le, valaki pedig nagyon élvezte, hogy végre a természet lágy ölén lehettek, mindenféle technológia híján.
A sofőr kinyitotta a csomagtartót, majd egyessével-kettessével kezdte kidobálni a cuccokat egy halomba, ahonnan mindenki elvehette a sajátját.
– Rendben, diákok, figyelem! – tapsolt párat Mrs. Hooper. Felállt egy közeli kis tuskóra, majd elkezdte a nála lévő papírlapot olvasni. – Mint azt láttam, hogy tapasztaltátok, nincs térerő a környék ezen részén, de úgy másfél kilométerre van egy telefonfülke, ha valami tényleg nagyon fontos dologról van szó, akkor egy tanár el tud majd kísérni titeket. Másodszor. Akik kevesebb holmit hoztak magukkal, azok a szennyesüket ki tudják mosni a pataknál vagy az étkező mögötti mosókonyhán. Holnap csatlakozik hozzánk egy másik csoport, szóval a tábor kalyibáinak csak a felét használhatjuk, esetleg a régieket az erdő szélén, de a további helyek és épületek közösek: az étkezde, ahol napközben programok is lesznek; a tűzrakó; a fürdőhelyiségek, természetesen külön a fiúké – a tanárnő balra mutatott –, és a lányoké – ezúttal jobbra –, mielőtt még bárki félreértené. A napi programok mindig a faliújságra lesznek kitűzve, a főkunyhó oldalán, az ott az, középen. Az ébresztés reggel hétkor lesz – a tömeg nagyja fájdalmasan felszisszent, de ez nem tántorította el a tanárnőt a további olvasástól –, reggeli fél nyolckor, ebéd fél egykor, vacsora hatkor, takarodó kilenckor, lámpaoltás tíz-tizenegy óra körül. Mit is akartam még? Ja, igen, előreláthatólag szervezünk egy bátorságpróbát is. Nos, egyelőre ennyi. Amíg összeállítjuk a szobabeosztásokat, addig itt hagyhatjátok a holmitokat, és bemehettek az étkezdébe vagy a főkunyhóba. – Mrs. Hooper leugrott a fadarabról, majd csatlakozva a többi tanárhoz, egykettőre eltűnt. Dipper szétnézett az osztálytársain. Erősen agyalni kezdett, hogy vajon kit kap majd szobatársának. Csak ne Gideont. Az a gyerek kettyós, folyton ’varázsol’, ráadásul ki nem állhatja Dippert, mióta kilencedikben bemosott neki, hogy szálljon le a húgáról. Tom Shepherd is egy főnyeremény lett volna, de komolyan. A fiút minden évben egyszer legalább felfüggesztették valamilyen verekedéses balhé miatt, kilencedikben pont azért, mert Dippert tangálta el. Ahogy a fiú végigpillantott mindenkin, és számba vette, hogy milyen emlékek fűzik őket össze, a helyzete nem volt rózsás. Tény és való, hogy elég jól kijött az osztályával, de ha mélyebbre kellett ásnia, akkor bizony belátta, hogy két hétig, egy fedél alatt, nem bírná ki senkivel sem túl jól.

– Rendben, figyelem! – ordította el magát Mr. Hopkins. Esetleg összeraknak Mabellel, hisz a húgom, nem? A tanár hangjára mindenki seperc alatt visszaiszkolt a bejárathoz, hogy végre megtudják, kikkel lesznek összepakolva. A pasas olyan magas volt, hogy nem kellett neki se rönk, se semmi, hogy kitűnjön a diákseregből.
– Először a lányokat! – nyafogta valaki, mire Hopkins csak morgott valamit, de azért előre vette a lányok listáját. Átok rád!
– Akkor a lányok... – Hopkins ordítozni kezdte a kunyhók számait, majd a neveket. Amikor Mabel nevét is elordította, kicsit csalódott lett, és lelkiekben felkészült, hogy valami rémes csoportbeosztásban lesz.
– A fiúk csoportok pedig a következők... – Dipper csendben várt, mint egy bűnös paraszt az akasztásra, próbálta magát minél jobban összehúzni, hátha nem veszik észre, de biztos nem hagyták volna ki, hisz a neve a papíron volt. Miért kell ilyen hátul lennie?
– Dipper Pines - a neve hallatán konkrétan majdnem összeesett, a torka elszorult, nagyon reménykedett, hiszen sokak voltak még bent azok közül, akiket el akart kerülni –, és Bill Cipher. Ilyen nincs!



Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése