Mint égen a csillagok || HARMADIK FEJEZET

Fandom: Gravity Falls

Páros: Dipper Pines/Bill Cipher

Korhatár: nincs

Terjedelem: 2889 szó

Történet:
Szerelmet vallani sosem könnyű. Főleg, ha fiú vagy és egy fiúnak vallanád be az érzéseidet. Bill ismét nem mer ezen a téren lépni, fél, hogy elveszti annak a fiúnak a barátságát, akivel teljesen egymásra hangolódtak. Egy galibákkal, sírással - sok...sírással - teli osztálykirándulás mégis még közelebb hozza őket és Billnek sem kell már többet félni attól, hogy a szerelmét visszautasítják.

▲▲▲

Az ajtón halk kopogás hallatszódott be, majd mielőtt még Dipper válaszolhatott volna, Mabel már be is nyitott a sötét szobába.

– Nálad vannak az elemlámpák? – kérdezte az ajtóba csimpaszkodva, fejét oldalra hajtva. Dipper felállt az ágyáról és a komódja legfölső, kacatos fiókjában kezdett el kutakodni, majd az éjjeliszekrényében és legvégül az íróasztaléban – ezutóbbiban végül meg is találta a nagy, sárga elemlámpákat, persze elem nélkül.

– Kérj apától elemet! – Átadta Mabelnek a lámpákat, majd visszaheveredett az ágyra.

– Te nem kezdesz el pakolni? – értetlenkedett a húga, aki már most a bőröndje felét tele pakolta.

– Csak pénteken indulunk – jelentette ki nyugodtan Dipper, aki tényleg úgy volt vele, hogy felesleges elkezdenie pakolni.

– Igen, tudom, de holnap már kedd lesz és még vásárolnunk is kell. Nem lesz időd és kapkodni fogsz.

– Mabel, listát írok. Nem lesz gond, nyugi! – Dipper meglengette az ágyon, eddig mellette pihenő jegyzettömböt, aminek már a felét teleírta.

– Te tudod. – Mabel vállat vont, majd kivonult bátyja szobájából, behúzva maga mögött az ajtót. Dipper agya egy pillanatra elkalandozott, majd húga után kiabált.

– Mabel! – kiáltott fel a fiú, elhúzva a lány nevét. Nem telt el fél másodperc, mire a lány visszarohant a szobába.

– Mi az? – kérdezte húga egy cseppnyi aggodalommal a hangjában.

– Beszélhetnénk valamiről? – pillantott ra elég kétségbeesetten Dipper. Mabel becsukta az ajtót, majd letelepedett a bátyja ágyára, térdeit maga alá húzta.

– Miről lenne szó? – Várta, hogy Dipper elmondja mi bántja, de mielőtt megszólalt volna, Mabel félbeszakította. – Ugye nem arról akarsz kiselőadást tartani, hogy lehetőleg senkivel ne kerüljek túlságosan közel a két hét alatt?

– Mi? Nem. Fúj. Mabel, nem érdekel a szexuális életed. Csak azt mondd meg, ki okozott fájdalmat, hogy leüthessem! – Mabel felnevetett a testvére védelmező bátyuskáján, majd átkarolta a nyakát.

– Köszönöm. Igazán jó testvér vagy.

– Amiről beszélni akartam.... az Bill. – Mabel visszaült az ágyra, egy méterre nagyjából Dippertől. A kérdés meglepte, bár nem lepődött meg túlságosan, hisz a szőke srác elég sok időt töltött el Dipper közelében az elmúlt pár napban.

– Mi van vele? – vonta fel Mabel az egyik szemöldökét. Fejét kicsit oldalra döntötte, ezért a tincsei kiszabadultak a füle mögül.

– Te nagyobb körökben forogsz. Nem hallottál valami furcsát róla? Annyira... nem is tudom, sokoldalú. Egyszer ilyen, máskor olyan. Fogalmam sincs, a többiek mit beszélnek róla? – Dipper arca picit vörösebb árnyalatot vett fel, de Mabelnek ez nem tűnt fel, mivel mélyen a gondolataiba merült, de semmit sem tudott felidézni, ami Billel lett volna kapcsolatos.

– Leginkább azon pletykálnak a lányok, hogy milyen helyes és hogyan szedhetnék fel őt, de nem hiszik, hogy az a megállapodós féle fiú, inkább az az egyéjszakás párti. De komolyan mondom még semmit sem tudnak róla, nem nyílt még meg előttük annyira. Pénteken is hiába hívták bulizni, senkinek sem válaszolt. Viszont... Eléggé győzköd mindenkit az osztályban, hogy egyébként jól kijöttök, és már semmilyen gebasz sincs köztetek és hogy szálljanak le rólad. – Dippert megdöbbentette az információzuhatag, amit a húga ráömlesztett. Az eleje nagyon nem érdekelte, valamiért ő is az egyéjszakás párti Billre szavazott volna, de nem akarta ezt elképzelni. Felötlött benne az is, hogy pénteken ők együtt töltötték a délutánt és Bill nem rohant annyira, talán csak nem volt kedve bulizni. Az viszont, hogy senkinek nem nyílt meg megdöbbentette, hiszen – bár nem sokat –, de neki mesélt egy keveset, meg jól elszórakoztatták egymást. Furcsa érzést váltott ki belőle, hogy Bill az ő társaságát kereste.

– Minden rendben? – hajolt közelebb Mabel a bátyjához, aki úgy tűnt, elkalandozott. Dipper bólintott egyet.

– Persze. Nincs semmi gond. Kösz, Mabel. – A lány válaszul csak magához szorította a testvérét és egy barackot nyomott a fejére.

– Állj neki pakolni, mert fix, hogy valamit el fogsz felejteni. Mondjuk akkor lenne lehetőségem ördögi kacajom csiszolására, ahogy azt kiabálom: én megmondtam! – Ezzel Mabel kiviharzott a szobából, mint egy igazi ősember, a mellét verve és idiótán ugrálva. Dipper mosolygott a húga nevetséges viselkedésén, majd felkapta a jegyzetfüzetét és lefirkantott még pár holmit, amit majd be kell pakolnia.

▲▲▲

– Miért van tele fenyőfákkal a pulcsid?

– Neked is jó reggelt – válaszolta Bill vigyorogva, megigazítva az említett ruhadarab alját. Egy dobozt talált tegnap a szobájában, amiben az összes karácsonyi ruhája volt, amit valaha kapott. Rénszarvasos, világítós, zenélős, Mikulásos, hóemberes és ez a fenyőfás pulcsi. Gondolta, tiszteletét teszi benne a suliban, hisz mekkora poén már, hogy szeptemberben karácsonyi ruhát hord, nem?

– Nem vagy vicces – fűzte hozzá Dipper morogva. Általában reggelente friss volt, ma reggel viszont hárplisabb volt, mint egy menstruáló nő. Bill felnevetett, majd átkarolta Dipper vállát.

– Gyere Morgó, meghívlak egy kávéra.

Az iskola folyosói tömöttek voltak, akár csak a büfé sora. Bill elmorgott egy szitkot, majd megragadta Dipper kezét és egy bájos mosollyal beállt egy alatta járó lány mellé, akivel pénteken már beszélt, meg hát eléggé a sor elején is állt. Dipper nem értette miért is áll ott, hiszen a büfét általában messzire elkerüli, ráadásul itt sok az ember és most még fölösleges harmadikkeréknek is érezte magát. Hiába bökött a szőke vállába – pont egy idegesítő, sötétzöld fenyőbe –, a fiú csak megint belé karolt és anélkül, hogy Dipperre pillantott volna, tovább beszélgetett Lisával. Vagyis úgy emlékezett, ez volt a vörös neve.

– Mi adhatok? – kérdezte unottan a büfés. Bill egy újabb megnyerő mosolyt villantott, ezúttal az idős és morcos nőt ajándékozta meg vele.

– Jó reggelt, két kávét kérek, az egyiket két cukorral, tejjel és tejszínhabbal, a másikat egy cukorral és tejszínnel. És szeretnék még egy zacskó olyan kis aranyos fánkot is. Igen, azt. – Bill úgy hadart, hogy a büfés egy kisebb tornádóvá változott, ahogy sürgött-forgott a kis helyiségben. Dipper enyhén ledöbbenve pillantott a mellette vigyorgó szőke srácra.

– Honnan tudod, hogy iszom a kávémat? – meredt rá a karjait a mellkasán összefonva. Bill oldalpillantással mérte végig a fiút, majd még szélesebbre húzta a mosolyát.

– Az titok.

▲▲▲

Valahogy sikerült úgy kiverekedniük magukat az embertömegből, hogy nem borították magukra a forró kávét. Dipper csak morogva emelte át bekötetlen bakancsát az emberek lábain, anélkül, hogy egyet is eltaposott volna, míg Bill inkább fellökött mindenkit. Jobbnak tartották, ha elhagyják az iskola épületét és a parkban telepszenek le, ahol valószínűbb, hogy kevesebb gyerek van.

– Tudod, nem muszáj rajtam csimpaszkodnod. Komolyan, úgy csüngsz néha rajtam, mint lajhár a fán. – Dipper beleszürcsölt a kávéba, majd egy halk káromkodással nyugtázta, hogy igen, a frissen főtt kávé iszonyat forró.

– Nem akarom, hogy miattam utáljon ki az osztályod, főleg nem az utolsó évedben. Ha megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy nem marjuk szét egymást és mi jól kijövünk, majd szentelek nekik a figyelmemből. – Bill hátra tűrte szőke haját és felgyűrte a pulóvere ujját.

– Azt fogják hinni, hogy van valami köztünk, és kisajátítalak – rázta meg a fejét Dipper, majd ismét próbát tett a kávéval. Bill lefagyott egy pillanatra, bár lehet csak belülről. Megrémült attól, amit Dipper mondott. Nem attól, hogy együtt vannak, sőt, ő meg akarta próbálni, de nem akarta, hogy mások tudják és esetleg emiatt gyűlöljék. A másik meg. Akarta, hogy Dipper kisajátítsa őt, hogy jelölje meg őt, hogy csak is hozzá, Dipper Pineshoz tartozik. Erre lehet, egy örökkévalóságig is várhatott.

– Kétlem – fintorgott végül a szőke is. Kortyolt egyet az édes tejeskávéjából, majd eszébe villantak a fánkocskák. Kibontotta a nejlonzacskót, majd egyből kikapott egyet és a szájába dobta a karamellás-mázos édességet. Hörcsög pofival hümmögve nyugtázta, hogy nagyon finom. Felhúzott egy másikat az ujjára, majd a barnahajú orra elé tolta.

– Nem kérek – tolta el Bill kezét, furcsa grimasszal méregetve az ételt.

– Ne ítéld el, amíg nem kóstoltad! – Bill ismét meglebegtette előtte a cukormázas fánkot, mire Dipper sóhajtva, végül is bekapta az édességet. Az ajka egy pillanatra ért csak a másik ujjához, neki ez fel sem tűnt, Bill mégis megdermedt egy pillanatra. Az arca olyan gyorsan váltott vörösre, mint a sárga lámpa tilosra. Az ujjbegye bizsergett, mégis próbált higgadt és laza maradni, bár lassan kezdett annyira feszült lenni, hogy jobbnak látta, ha Dippert egy bokorba vagy a takarítószertárba cibálja, vagy ott a lépcsőn leteperi.

– Fúj, bekaptad az ujjamat! – nevetett fel Bill, de ez a nevetés nem volt igazi, de ezt Dipper nem vette észre.

– Nem is tudom, ki dugta a számba – forgatta a szemeit a srác. Bill próbált mosolyogni, majd egy gyors mozdulattal felállt, felhörpintette a még mindig elég meleg italát, a poharat a szemetesbe hányta, majd visszafordult Dipperhez.

– Lassan csöngetnek és Rodds igazán hárplis, ha valaki késik.

▲▲▲

A szünet hangosan telt, ahogy az általában szokott. Bill a padjában ült, fejét az asztalra rakott, összefont kezein pihentette, nagy valószínűséggel aludt, ebben a káoszban. Az osztály tagjai kérdő pillantásokkal méregették, hisz pénteken, a legelső nap még bulis és nyitott srácnak tűnt. Aztán volt az az apró vita Dipper Pinesszal és azóta minden más lett. Bill az osztályba lépése után egy órával fenekestül a fejére fordult. Persze a diákok ezt is az idősebbik Pines hibájának tudták be, pedig ő egyáltalán nem vágyott a szőke társaságára.

Dipper is a saját helyén ücsörgött, nézte a firkákat a padján, némelyik halvány volt – köszönhetően annak, hogy Bill megpróbálta lemosni –, valamelyik pedig még feketébb volt, talán újraírták. Igazából nagyon nem érdekelte őt. Az, hogy az osztálya ilyen kicsinyes és gyerekes, az egyszerűen nevetséges volt. A szeme mégiscsak megakadt az egyik íráson, egyszerűen sehogy sem tudta kiolvasni, hogy milyen irányból írták, míg végül rájött. Soodustama*. Kevés ideig tanulta a nyelvet, sőt szinte már fel is adta, de ez egyike volt azoknak a szavaknak, amikre emlékezett. Hirtelen elmosolyodott, majd meg is szidta magát fejben, majd inkább csak a szemét forgatta. Hátrapillantott a válla felett, de Bill csak a padjára borult, nem is érzékelte, hogy Dipper mogyoróbarna szemei rá merednek.

A fiú furcsálta a helyzetet, kicsit talán aggódott is. Kitolta a székét, majd hátra sétált a szőke padjához. Dipper szólongatta, de Bill nem válaszolt. A fiú most már pánikolt.

– Bill! – szólt erélyesebben, mire többen odakapták a fejüket, és Bill is jelét mutatta annak, hogy figyel. Megemelte a fejét, majd Dipperre emelte arany tekintetét.

– Hm? – Bár a hangja közönyös volt, mégis rekedtes, a szeme alatt vörös karikák feküdtek, az arca verejtékben úszott.

– Te jó ég! Jól érzed magad? – Dipper letérdelt a pad mellé, tenyerét a szőke arcára simította, és konkrétan felszisszent, amikor megérezte a fiú magas testhőmérsékletét.

– Persze, csak álmos vagyok. – Már hajtotta volna le a fejét, de Dipper a hajába markolt és nem engedte neki.

– Rosszabbul festesz, mint egy elütött mókus. Akarod, hogy lekísérjelek a betegszobára? Vagy vigyelek haza?

– Hányni fogok – lehelte Bill, de túl későn, és Dippernek alig volt ideje, hogy félreugorjon.

▲▲▲

– Mekkora szerencse, hogy van bent váltásruhám – zuttyant le Dipper az ágy mellett pihenő székre. Bill neki háttal feküdt az ágyon, egy trikóban, borogatással a fején. Az anyag a hátán tiszta izzadtság volt, le se tagadhatta. A világ forgott vele, a gyomra fel-le ugrált, félő volt, hogy megint kiad magából valamit. Részben ezért volt csendben, részben mert konkrétan ráhányt a srácra, aki tetszik neki. Nincs az az isten, hogy Dipper szemébe tudjon nézni.

– Tudod, nem haragszom ám. Semmi tragikus nem történt, bárkivel előfordulhatott volna. – Dipper próbált a helyzeten javítani, de Bill csak még jobban összehúzta magát az ágyon.

– Konkrétan rád hánytam, hogy nem tartod gusztustalannak a szituációt? – kérdezte a szőke, még mindig a hátát mutatva a fiúnak. Dipper sóhajtott egyet, majd átült Bill ágyára.

– Van egy húgom. Igaz, egyidősek vagyunk, de ha beteg volt, akkor mindig én ápoltam, mert tudtam, hogy mit akar. Továbbá van vagy öt unokatestvérem, akik fiatalabbak nálam, hidd el, a hányásnál már rosszabbat is kaptam. Beteg vagy, semmi borzalmas nem történt. Igaz, elég gusztustalan, de előfordulnak balesetek. – Dipper leszedte a már átmelegedett borogatást, majd kicserélte egy másikra, miközben Bill a hátára feküdt. Az arca és a válla teljesen vörös volt és csillogott az izzadtságtól, a mellkasa fel-le emelkedett, ahogy kapkodta a levegőt.

Az osztály egyként, csendben ácsorgott a folyosón, halkan pusmogtak. Megdöbbentett mindenkit, amikor Bill egyszer csak bejelentette, hogy hányni fog, majd a következő pillanatban már Dipper pólóján, nadrágján és cipőjén volt a gyomra tartalma. Dipper annak ellenére, hogy kisebb sokkot kapott és az arca erősen zöldült, leszenvedte Billt a gyengélkedőre és erélyesen kijelentette, hogy senki ne menjen be hozzá, amíg le nem zuhanyozott. Mindenki azt hitte, a két fiú utálja egymást, de lassacskán, de belátták, hogy tévesen ítélték meg a helyzetüket, és bocsánatkéréssel tartoznak Dippernek.

▲▲▲

– Hogy mész haza? – pillantott le Dipper Billre. A fiú vett egy nagy levegőt – hogy ezzel is elfojtsa a feltörni akaró hányást –, majd a mobiljára pillantott.

– Írtam anyunak, azt mondta, fél óra múlva tud értem jönni, úgyhogy azt kibírom itt. – Visszaejtette a kezét az ágyra, majd tekintetét ismét a plafonon lévő foltra vezette, hogy ne Dipperen jártassa fel és le.

– Szeretnéd, hogy hozzak valamit? – A fiú úgy gondoskodott a szőkéről, mintha ezer éve ismernék egymást, vagy mintha a testvére lenne... vagy a kedvese. Megdöbbentette őt, hiszen egyáltalán nem ezt várta, azok után, ami a teremben történt, és ezen a reakción azóta is gondolkodott.

– Nem kérek semmit, kösz – ráta meg végül a fejét. Csendben teltek a percek, Bill a haját akarta tépni, mert megőrült a némaság miatt. Dipper keresztbefont karral ült mellette azon a kis műanyag széken, és meredt maga elé, vagy néha Billre pillantott.

Idegesítette a csönd, mondani akart valamit, vagy mintha Dipper akart volna mondani – vagy kérdezni? – valamit, de végül mind a ketten csendben maradtak.

– Menj haza! – morogta Bill, hogy megtörje a csendet és kiszabaduljon a kellemetlen buborékból. Dipper a fiú mézszínű szemeibe pillantott, ajkát összepréselte, majd a fejét rázta.

– Maradok – jelentette ki komolyan. A nővér ma nem volt bent a suliban, és ha a kint toporgó osztálytársaira gondolt, tudta, hogy mindenki csak nyaggatná és körbe ugrálná Billt, aminek köszönhetően, csak megint elhányná magát.

– Komolyan mondom, hogy... – Bill gyors mozdulattal felült az ágyon, mire a gyomrának maradék tartalma is feljött. Dipper felkapta a padlón lévő vödröt és Bill ölébe nyomta. A kezét a fiú homlokára tapasztotta és hátra simította a szőke tincseket. A másik keze a hátára vándorolt, párszor körzött rajta, nyugtatóan simogatta a fiú rázkódó testét.

– Fúj – köhögte Bill, ahogy a gyomra abbahagyta a háborgást. Dipper a homlokán hagyta a kezét, a másikkal viszont egy darab zsebkendőért nyúlt.

– Nézz ide! – mondta a fiúnak, de amint rájött, hogy Dipper segíteni akar neki, megrázta a fejét.

– Hagyd már abba, hogy ilyen vagy! – fakadt ki. A barnahajú fiú ledermedt, hagyta, hogy Bill kikapja a kezéből a papírdarabot, majd letörölje vele a száját. Döbbenetében elfelejtett Billnek vizet adni, de amikor a szőke elvette a kezét a homlokától, magához tért és átnyújtotta neki a poharat. Bill kiöblítette a száját, majd a vödörbe köpött, majd a víz maradékát nagy kortyokkal eltűntette.

– Miért nem akarod, hogy segítsek? – kérdezett rá a barna, amikor ismét helyet foglalt. Bill az ágy melletti szekrényre tette a vödröt, igyekezvén, hogy véletlenül se lássa meg a másik az arcát, ugyanis vörös volt, és nem a láztól.

– Kellemetlennek érzem az egész szituációt. Mármint, beteg vagyok, hányok, pont az kell még, hogy másik, velem egyidős srác pátyolgasson. Ilyenkor én...

– Leengeded a védelmed? – vigyorgott rá Dipper, mire a szőke erősen fontolgatta, hogy felképeli. Ő itt szenved kínjában, ő meg vigyorog.

–  Nagyjából – morogta. Dipper ismét áthelyezkedett az ágyra, majd vállon bökte a szőkét.

– Ne szégyenkezz! Nem tehetsz róla, hogy ilyen helyzetben vagy. És örülhetnél, hogy egy magamfajta, rendes ember segít rajtad! – tettetett sértődést a fiú. Bill most először, mióta idelent feküdt, elmosolyodott.

– Akkor nem lenne kedved egy nővérkerucit felvenni? Valami fodrosat? – vigyorodott el Bill. Dipper csak a szemeit forgatta, majd felállt az ágyról.

– És kérem szépen, Bill Cipher visszatért! - mondta „lelkes” hangon, majd tapsolt mellé párat. Lehajolt a táskájáért, majd a vállára kanyarintotta. Bill édesanyja fél órát mondott, az nagyjából már le is telt, így rá nem volt ott szükség.

– Máris mész? – lepődött meg Bill. Dipper felnevetett.

– Eddig az volt a gond, hogy itt vagyok, most pedig, hogy megyek? Eldöntenéd, mit szeretnél? – Bill agyán rengeteg minden futott át erre a kérdésre, de ezek közül egynek sem adhatott hangot, mivel Dipper valószínűleg meg sem állt volna a Mexikói határig.

– Csak eddig annyira ragaszkodtál az ápolásomhoz – kuncogott a fiú.

– Próbáld kikúrálni magad a héten! Egyél főt krumplit és sima kekszet, semmi édes vagy zsíros, sok folyadékot, ha hánysz, inkább vizet, de lehet tea is, csak ne cukorral, citromosat, abban sok a vitamin, esetleg zöldséget. – Dipper úgy hadart, mintha félő lett volna, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet. Bill próbált figyelni, de egy idő után már csak azt nézte, ahogy a fiú szája formálja a szavakat, és hogy az „l” betűinél mennyire érinti a nyelve a felső ajkát.

– Meglesz – bólintott, mintha bármire is emlékezne. Dipper intett egy utolsót, majd megfordult, de Bill még utoljára belecsimpaszkodott a karjába. Szerencsére most nem hányta el magát, ahogy felült, a gyomra mégis liftezett, de ez teljesen más érzés volt. Az ujjai ott voltak, Dipper csuklója köré fonva, megállítva a fiút. A barnahajú értetlenül nézett le rá, majd visszább lépett egyet. – Köszönöm – lehelte Bill. Dipper csak elmosolyodott, majd ismét kitúrta a rakoncátlan szőke tincseket a fiú arcából. Bill elengedte Dipper csuklóját, amit nagyon nem akart, majd figyelte, ahogy az alak kilép a tejüveges ajtón, és elmosódott alakja eltűnik a folyosón. Szerette volna visszatartani a könnyeit, de most nem sikerült.

▲▲▲

Dipper meglepetten állt az iskola bejáratánál, ahol az összes többi osztálytársa is, valószínűleg rá várva. Mi jön most, csoportos verés? – elmélkedett magában. Valami más. Az osztály tagjai kicsit feszengve ácsorogtak előtte, mintha mondani akartak volna valamit, végül Pacifica lépett ki a tömegből. Hátra dobta szőke haját a vállán, majd a nála bő egy fejjel magasabb Dipperre nézett.

– Egyöntetűen sajnáljuk az elmúlt napok viselkedését. Rosszul ítéltük meg a helyzetet. – A bocsánat igazinak tűnt. Dipper felsóhajtott, hisz erre igazán nem számított.

– Néha igazán gyerekesek vagytok, srácok! – mosolyodott el, majd végignézett mindenkin. Pár szó után lassan mindenki oszolni kezdett, páran a sok leckére hivatkozva gyorsan leléptek, néhányan megveregették Dipper vállát, voltak, akik csak morogva elhúzták a csíkot. Remélhetőleg ezek után minden visszaáll majd a normális kerékvágásba.

* szívesség észtül