Üdv...

Nem vagyok nagyon jó a bemutatkozó szövegekben, szóval nézzétek el nekem!
Egy novellás bloggal álltok/ültök/fekszetek szemben, ígérnék én csillagos holdpitét is, de az ígéretekben sem vagyok jó. Annyit mondanék, hogy találkozhattok majd itt rendes, non-fiction történetekkel és fanfictionökkel szintúgy. Az is lehet, hogy lesznek majd hosszabb történeteim. Mint említettem, nem teszek ígéretet.
Remélem, hogy az agyszüleményeim nem rémítenek el senkit.

Lucia

Oldal adatok

Író / szerkesztő: Lucia Summer
Cím: I promise nothing [A név eldöntését köszönöm Rhyssa Gray-nek]
Fejléc: random kép Pinterestről
Design: Agata
Átalakította: Lucia Summer
Novellák érkezése: Változó
Nyitás: 2017.
Zárás: -

FIGYELMEZTETÉS: A blogon előfordulhat (leginkább az) szexuális tartalom, trágár szavak, meleg kapcsolatok

Csevegő

Lelkes olvasók

Ahol még ott vagyok

Nézettség

Aki ezeket pötyögte

Fotóm
“I cannot be destroyed, I am invincible.”

Mint égen a csillagok || ELSŐ FEJEZET


Fandom: Gravity Falls
Páros: Dipper Pines/Bill Cipher
Korhatár: nincs
Terjedelem: 2138 szó
Történet:
Szerelmet vallani sosem könnyű. Főleg, ha fiú vagy és egy fiúnak vallanád be az érzéseidet. Bill ismét nem mer ezen a téren lépni, fél, hogy elveszti annak a fiúnak a barátságát, akivel teljesen egymásra hangolódtak. Egy galibákkal, sírással - sok...sírással - teli osztálykirándulás mégis még közelebb hozza őket és Billnek sem kell már többet félni attól, hogy a szerelmét visszautasítják.

Köszönöm Alice Wrightnak, amiért megihletett ehhez a történethez és hogy néha zaklatott és fangörcsölt nekem, mert nélküle ez a történet biztos nem lenne most olvasható itt. ♥










▲▲▲

Szeptember elseje a kelleténél is melegebb volt, ráadásul ezeken a kis sárga iskolabuszokon nem volt légkondi, így a rajtuk utazó – lassacskán folyó – diákok egy olvadt pacaként szálltak le róla. Komolyan, a kinti hőmérséklet elviselhetőbb volt, mint ami a buszon volt. Mabel az egyik szivárványos füzetével legyezte magát, és annak ellenére, hogy csak meleg levegővel csapdosta magát, a légmozgás jól esett neki. Ilyenkor hálát adott, hogy már nincs meg az a loboncos, derékig érő haja.
Bátyjával az oldalán indult el a gimnázium épülete felé, hogy megkezdhessék az utolsó évüket. Az évek alatt Mabel rengeteget változott, vagyis, ő minden évben változott, de a jelenlegi stílusára azt mondta, hogy örök kedvenc. A haját levágatta, rövid, akár egy fiúé, de mégis csajos, ráadásul pasztell lila és barackrózsaszín csíkok virítottak benne. A karja telis–tele van karszalagokkal, láncokkal, gumiskarkötőkkel, barátságkarkötőkkel, amiket soha nem takart el pulcsikkal, mindig feltűrte az ujját. S mivel most nyár van, legalább is anyatermészet még így gondolja, ezért csak egy trikó és egy sort van rajta, de ezek is tele vannak mindenféle dilis mintákkal, formákkal, szimbólumokkal, matricákkal, köztük az örök kedvenc, szivárványos hullócsillaggal.
Dipper pedig az, aki a magasságát leszámítva nem igen változott. Na meg persze az IQ-ját. Annak a magassága is sokat változott. Minden nyarat plusz tanulással töltött, persze nem amolyan stréberes módon, csak előre tanult az évre, így évközben több szabadideje marad, és kevesebbet kell az egyetemi jelentkezések miatt aggódnia. Ahogy sétáltak be, éppen egy spanyol könyvet olvasott, valamelyik amerikai bestsellert, spanyol fordításban.
Fehér póló és világoskék, háromnegyedes nadrág volt rajta, amit csakis azért vett fel, mert félő volt, a melegben lerohadnak a lábai. Semmilyen körülmények között nem mondott volna le a kockásingéről és a kék pulcsijáról, de most kénytelen volt.
– Elméletileg még két hétig marad a meleg, utána már megjön az ősz – magyarázta egy mellettük elhaladó gólya a barátainak.
– Szuper, addig kéne még kiszórakoznunk magunkat! – lelkesedett be egy lány, majd mind a hatan összepacsiztak. Mabel mosolyogva nézte a lelkesedésüket, ő is ilyen volt.... Nem, ő most is ilyen. Ahogy a tömeget kémlelte, kiszúrta a barátnőit. Megkocogtatta Dipper vállát.
– Figyi, lelépek a csajokhoz.
– Jó. – Mire Dipper kiejtette ezt a szót, a húga már mellette sem volt. Hihetetlen, hogy mennyire gyors és nem hajlandó a sportklubba csatlakozni.
Dipper nem volt annyira szociális lény, hogy komoly barátságokat alakítson ki, inkább elvolt ő magában. Persze volt egy-két haverja, akikkel tudott lógni, meg akikkel gólyaként sokat találkozgatott, mert belezúgott az egyik csajba, de amikor miattuk majdnem megbukott évvégén, inkább hanyagolni kezdte őket és inkább csak néha, a suli folyosóin – már amikor bejártak – beszéltek néhány szót, és ez jó volt így.
Dipper már hozzászokott az embertömeghez, meg ahhoz is, hogyan manőverezzen köztük, akár csak egy katonai lopakodó. Ki sem bújt a spanyol könyvből, úgy kerülgette az embereket, mintha egy harmadik szemmel látta volna, hogy merre kell mennie.
A lépcsőn azért letette a könyvet. Kell még neki az, hogy leessen itt és eltörje valamilyét, mondjuk az sem zavarta, csak a fejével ne legyen semmi.
A termük hangos volt, vagyis a bent tartózkodók, és Mabel még nem is volt köztük. A húga egy szociális-pillangó. Mindenki ismeri, mindenki jól kijön vele, szeretik, minden olyan, amit Dipperre nem illik. Ő csendesen el van a terembe, ha elkérik, odaadja a háziját, elmagyaráz dolgokat, kihúzza az osztályt a felelésekből, amiért hálásak is neki.
Az osztály mégsem azért volt hangos, mert a nyári emlékeiket idézték fel. Az idősebbik Pines iker szemöldökét felvonva tette el a spanyol könyvet a táskájába, majd szentelte figyelmét a diáktársainak.
Meglepődve vette észre, hogy a pad, amely lassan hat éve csak az övé, foglalt. Ráadásul a diákcsoport magja. Elmormogott egy valamennyire hangos „Jó reggelt”–et, majd célba vette a padját, bár nehezebb volt átverekednie magát diáktársain, mintha az 51-es körzetbe akart volna bejutni.
– Elnézést – sóhajtotta, amikor egy újabb lányt lökött félre, nem törődve annak nemtetszésével.
– Oh, helló! – üdvözölte őt egy szőke fiú. A lábai a padon pihentek, arcán széles mosoly volt, amolyan győztes és gunyoros féle. Dipperre szegeződtek a tekintetek, akinek ez egyáltalán nem tetszett, de azért megszólította az idegent.
– Megtennéd kérlek, hogy máshová ülsz? Ez ugyanis az én padom – jelentette ki komolyan, farkasszemet nézve az idegennel, aki állta, sőt még jobban mosolygott.
– Ne légy már bunkó, Pines! Nem tudsz máshová ülni? – meredt rá gyilkos szemekkel az egyik lány osztálytársa, Tamy. Dippernek esze ágában sem volt elköltözni. Az a hely volt a legjobb a teremben, nem volt túl hátul, de túl elöl sem, és nem voltak körülötte barmok, akik zavarták az órát, mégis, ha ő unta az agyát, anélkül tudta elfoglalni magát mással, hogy az a tanárnak feltűnt volna.
– Nem. Van még szabad pad a teremben. Szóval, kérlek, ülj el a helyemről – ismételte meg kimérten, egy pillanatra sem véve le a szemét a szőke srácról. Amaz csak felnevetett, mintha Dipper valami vicceset mondott volna, majd fölállt és kezet nyújtott Dippernek.
– Bill Cipher vagyok, ezek szerint az új padtársad – mutatkozott be negédes hangon, amitől Dipper hátán a szőr futkosott, de nem fogadta el a kezét.
– Megtennéd, hogy elülsz? Van olyan, aki jobba örülne a társaságodnak. – A beszélgetésük egy teniszmeccsbe ment át, a diákok hol Dipperre, hol Billre pillantottak, mindig arra, akitől a választ várták, közben Dippert szúrós és gyilkos pillantásokkal jutalmazták.
– Szóval te nem? – tettetett sértődöttséget Bill, lebiggyesztve az ajkát, amitől sok lány olvadozni kellett, mivel azt ismerjük el, Bill Cipher tipikusan az a srác volt, aki bár inkább csak szemét volt, mégis azt a bandázós, rosszfiús imidzset hordozta magával. Szőke haja félre volt fésülve, a tekintete valami veszélyestől csillogott és pofátlanul mosolygott.
Dipper már válaszolni akart, amikor húga jelent meg az ajtóban, majd átcsörtetve a tömegen lehuppant a Bill melletti székre.
– Mi van, nem te ülsz már itt? – nézett fel a bátyára, aki csak a szemeit forgatta, majd fejével a kellemetlen jövevény felé intett. Mabel szemügyre vette a fiút, majd a testvérére pillantott.
– Szia – köszönt rá Bill. – Te máris sokkal jobb társaság vagy, mint a... Ne haragudj, nem tudom a nevedet. – Bill Mabelről Dipperre pillantott, várva, hátha amaz elárulja a nevét.
– Dipper Pines – morogta. Kezdett elege lenni, a karját védekezően fonta össze maga előtt. Nagyon átkozta a reggelt, amiért nem érte el a korábbi buszt és az iskolabuszra kényszerült, ezzel lekésve a helyét. Bár Bill úgy nézett rá, mintha ismerné és direkt azzal cukkolná, hogy nem ül el a helyéről.
– Áh, szóval, te kellemesebb társaság vagy Dipper – fordult vissza Mabel felé. A lány felvonta az egyik szemöldökét, mint aki valami szokatlant lát. Mondjuk, hogy Bill azt hitte, ő majd ennyitől elolvad.
– Ha szépen nézek rád és szépen kérlek, elülsz a bátyám helyéről? – Mabel bevetette az aranyos nézését, egész közel hajolva Billhez, mintha belement volna annak kisded játékába.
– Mivel te ilyen szépen kérted, ezért igen. Remélem ezt a szívességet még viszonzod Pines! – Bill felállt, felkapta a táskáját, majd Dipperre kacsintott, mielőtt újabb hely után kezdett keresni.
– Ezer hálám – suttogta Dipper a húgának, aki csak nevetve a vállába boxolt. A fiú lehányta a táskáját a földre, majd folytatta a spanyol regény olvasását.

▲▲▲

A reggeli akciója után, Dipperre több gyűlölködő tekintet szegeződött, mint az lehetséges volt. Bill amúgy folyton mondogatta, hogy ő egyáltalán nem neheztel Dipperre, az osztály nagyobbik része mégis haragudott fiúra. Ő pedig nem törődött azzal, hogy eggyel több vagy kevesebb ember utálja-e, hiszen már csak kilenc hónapig kell elviselnie őket.
– Dipper, menjünk ebédelni! – kiáltott fel Mabel az ötödik óra után, a hasát simogatva. A fiú kétkedve nézett a húgára, hiszen reggel óta minden egyes szünetben evett valamit.
– Menjünk! – A barna hajú fiú felállt, a padjába tette a könyvét, majd a húgát a derekánál lökdösve terelte ki a teremből. Tudta, hogy amint elhagyja a termet, az osztálytársai meg fogják rohanni a cuccát, mégis bent hagyta a holmiját. Meg a könyvét. Adiós Harry Potter.
A menza tele volt, szerencsére Mabel barátnői foglaltak nekik helyet, csak a sort kellett kivárniuk. Mabel sajtos makarónit kért, csokipudinggal és eperlével, Dipper pedig csak egy szelet pizzát kólával. Minél hamarabb végez, annál hamarabb mehet vissza.
Egyedül Candy–vel találta meg a közös hangot, mivel a lány is ugyanolyan könyvmoly volt, mint ő. Kibeszélték, hogy nyáron miket olvastak, miket várnak már nagyon és ezzel el is ment az ebédszünet. Négyen indultak el a termeik felé, mivel egy emeleten voltak. A lányok kacarászva, Dipper komoran, felkészülve a legrosszabbra.
– A lenti előadóban vagyunk – tájékoztatta őket Jimmy, bár az is nagyon feltűnő volt, hogy az egész csorda – mármint osztály – egyként -mint az ökörhugyozás – vonult le a lépcsőn. Mabel betársult, de Dipper csak ment felfele, hogy csekkolja a károkat. Több gunyoros mosolyt kapott, de Billé nem volt köztük. Mármint Bill nem volt köztük.
Gyorsított a léptein, hogy hamarabb felérhessen. A terem üres volt, vagyis, majdnem. Bill a leghátsó padnál ült, hintázott a székén és Dipperre meredt. Amikor a fiú a cuccaihoz lépett, a mosolya eltűnt.
– Mondtam nekik, hogy ne csinálják – magyarázta Bill a terem hátuljából. Dipper nem igazán foglalkozott vele, csak a cuccait vizsgálta. Az, hogy a füzetei csupa krikszkrakszokkal volt tele, nem érdekelte, majd vesz újakat, de eltűntek a könyvei. Nem a tankönyvei, hanem az olvasmányai. A spanyol Harry Potter és a francia Nyomorultak.
– Hol... Hova lettek? – Hiába kutatta a táskáját, a padját, a terem minden szegletét, nem találta őket. A terem végéből nevetés csendült, mire Dipper felkapta a fejét és haragos pillantást küldött az új fiú felé.
Bill felállt, majd az ajtó felé indult, de Dipper az útját állta. Ismét farkasszemet nézett Billel, aki csak vigyorgott az egész szituáción. Egyik ujját Dipper álla alá csúsztatta, kicsit megbillentve a fiú fejét.
– Con mucho gusto.* – A kezébe nyomott két gyűrött kötetet, majd kikerülte és otthagyta őt. Dipper nagyot sóhajtva rejtette el a könyveket Mabel táskájában, majd ő is elindult az előadó felé.
– Bill! – szólt a fiú után. Nem volt szükséges kiabálnia, mert már óra volt és remekül terjedt a lépcsőházban a hangja. A szőke fiú megtorpant, érdeklődve fordult az osztálytársa felé. Arcán széles vigyor terült el, ahogy a pár lépcsőfokkal feljebb álló Dipperre pillantott, hisz tudta, mit akar mondani neki.
– Köszönöm, hogy eldugtad a könyveimet, sokat jelentett. – Dipper arcán piros foltok jelentek meg, nagyon nem akarta megköszönni, mégis hálás volt, hogy a könyvei nem sérültek ebben a csatában.
– Ez már a második szívesség, amit érted tettem, Fenyőcske! Csak tudd majd visszafizetni! – Bill ismét kacsintott egyet, majd tovább sétált, Dipperrel a nyomában.
– Ne nevezz így! – motyogta maga elé, de pont annyira hangosan, hogy a fiú is hallhassa. Sőt, biztos, hogy hallotta, mivel nevetésben tört ki, ami annyira hangos lett, hogy több teremből is kiszóltak a tanárok. Arról nem is beszélve, hogy egy csomót késtek az előadóból.

▲▲▲

Bill Cipher maga volt a megoldatlan rejtély. A rosszfiús külseje alatt igazán tudott rendes is lenni – persze csapnivaló modorral –, de ezek a fura utalásai a szívességekre, érthetetlenek voltak. Általában az ember ilyen apróságokat anélkül tesz meg, hogy akarna valamit cserébe, de Bill más volt, és nem csak ebben. A stílusa sokban egyezett Mabeléhez, azokkal a fura mintás pólókkal és a karkötőkkel. A szórakozóhelyeken, ahol sötét van, ott van értelme a világítós karkötőknek, de nappal nincs semmi. Pedig Bill mindkét csuklóján ilyenek díszelegtek.
Dipper egész idő alatt Billt próbálta megfejteni, míg a tanár és az igazgató az az évi tanmenetet és programokat magyarázta el. Nem aggódott, hogy valamiről lemarad, mivel Mabel folyamatosan jegyzetelt, a szeme néha felcsillant, majd széles mosoly terült el az arcán. Bátyja pedig csak a szőkeség hátára meredt a hátralévő fél órában.
Azt hitte, hogy Bill nem veszi észre, hogy figyeli, de igenis tudta. Érezte, hogy a fiú mogyoróbarna szemei lyukat fúrnak a hátába. Amikor beültek, ezt érezte. Utána pedig mintha ugyanezek a szemek simogatták volna a bőrét, mintha tanulmányozta volna őt. Meglehet, hisz a karja telis tele volt jelekkel és ábrákkal, és ahelyett, hogy fekete tintával varratta volna fel ezeket, a barna sokkal jobban passzolt hozzá, főleg, hogy a bőre is sötétebb volt egy kicsit és nem a nyári nap adta barnaság miatt. A tetoválás néhány vonala még így kivehető volt, hogy a türkizzöld póló ujja elfedte egy részüket.
– Osztálykirándulás! Osztálykirándulás! – kiabálta Mabel a teremből kilépve. Izgatottan pattogott a folyosón, mint egy nikkelbolha, mint aki éppen egy unikornis hátán lovagol a szivárványos naplementébe. Dipper nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el a húga zizi viselkedésén.
– Nahát, te ilyet is tudsz? – kérdezte egy önelégült hang mellőle. A mosoly azonnal eltűnt, mintha ott sem lett volna. Bill felnevetett és közelebb araszolt Dipperhez.
– Túl közel vagy – motyogta maga elé, ismét a szégyenpírjával küszködve. Bill még közelebb hajolt, egyik kezét Dipper derekára fonta, és a fülébe suttogott.
– Tetszik, amit látsz? – Dipper döbbenten állt meg, ami meglepte Billt, de ő is megállt, szembefordult a fiúval. – Akarod, hogy mindet megmutassam? – kérdezte kacéran, majd felhúzta a pólójának egyik ujját, felfedve a különös írásokat. Dipper szívesen nézte volna meg, mivel maguk a szimbólumok és az írás nagyon érdekelte. Bill látta, ahogy a barna szemek felcsillannak, majd az ő arany szemeibe néztek.
– Nem. – Dipper elszánta magát, és visszavette a maszkját, majd elindult az osztály felé, mivel már csak ők ácsorogtak a folyosón. Bill mögötte felnevetett, majd kocogva beérte Dippert, aki inkább szerette volna a szekrénysornak lökni őt.



*Nagyon szívesen spanyolul

1 megjegyzés

  1. yas yas középiskolai billdip au, örök hálám, imádom
    nagyon várom a folytatást

    VálaszTörlés