Nyári meleg - Yaoi Week #4

Fandom: The case of Lane and Damien [OC]
Páros: Lane Martin/Damien Hay
Korhatár: nincs
Terjedelem: 940 szó
Történet: Lane első napja az egyetem nyári kurzusán, ahol belefut Damienbe.
Megjegyzés: Bemutatom saját kis karaktereimet. Igazából ez egy előzmény novella lett volna, de még nem tud minek az előzménye lenni, de gondoltam azért megosztom.

Külön köszönet: Redy Bloodnak, aki a beszélgetésünk következtében beleíródott a történetbe, és így elindította Damient és Lane-t egy új úton (plusz, nekem is jobban tetszik így)

***

Köszönhetően annak, hogy július volt, az egyetem folyosói pedig nem rendelkeztek megfelelő légkondicionáló-berendezéssel, minden diák, aki nyári kurzusra járt éppen egy főtt ráknak érezte magát. Emellett még órára is kellett menniük. Kevesen voltak olyan öngyilkoshajlamúak, hogy már nyáron elkezdjenek egyetemre járni, de azért mégis jobb belerázódni az új életbe. 

Lane a táskája pántját szorongatva sétált az emeleti előadó felé, ahol elméletileg órája lesz majd. Végignézett a diákok során, mindenki rövidujjúban, sortban, vagy egyéb lenge ruhában volt, míg ő hosszúujjú, fekete, kapucnis pulcsit viselt, ráadásul még a csuklyája is a fején volt. Fehér tincsei bár kilógtak alóla, az arcát amennyire kellett, eltakarta. Folyt róla a víz, de semmi pénzért nem vette volna le a biztonságot nyújtó fekete pulóvert, ami már évek óta hű társa, és elfedi arcát mindenkitől. 

Meglepődött maga is, amikor reggel felvette, hisz új életet akart kezdeni és ehhez az kell, hogy ne rettegjen másoktól és legyen elég önbizalma ahhoz, hogy végigsétáljon a folyosón, belenézzen emberek szemébe. Mégis amellett döntött, hogy ez ma még kellhet neki. 

Befordult a lépcsőfordulón, kikerülve pár idősebb lányt, majd lehajtott fejjel bandukolt tovább az előadó felé. Mivel nem ismert itt senkit – hála a jó égnek – nem tehetett mást, csak a lépcsőfokokat számolgatta, vagy elmotyogta magában az órarendjét századjára. Óra, épület, emelet, terem. Úgy nézett ki, ez lesz egész nyáron. Képtelenségnek találta, hogy találjon magának egy barátot, vagy barátnőt. Senki nem fog vele beszélni, olyan lesz itt, mint egy árnyék, anélkül teszi le a diplomát, hogy bárkivel egy szót is beszélt volna.

Amikor hatvanhárom lépcsőfok után felért a harmadik emeletre, megörült, mert egyből látta az előadó nyitott ajtaját. Gyors léptekkel haladt a folyosón, hogy mihamarabb beérhessen, mert az óra jelzése szerint – amelyik a folyosó falára volt szerelve – már csak öt perce volt az előadás kezdetéig. Pechére a terem melletti utolsó szabad szekrényhez egy barna hajú lány lépett a barátnőivel cseverészve valami sorozatról, vagy énekesről, fogalma sem volt, mivel nem angol nevek hangzottak el.

Kifújt egy tincset az arcából, majd elindult tovább a folyosón, hogy kerítsen egy szabad szekrényt, hogy letehesse a fölösleges könyveit. A folyosó vége egyre inkább csak közeledett, de üres szekrény az nem akadt egy se. Lane elmorgott egy szitkot, de nem adta fel a keresést. 

Az óra melletti csengő hangosan életre kelt, felhívva minden diák – és süket és halott – figyelmét arra, hogy az órák kezdetüket veszik. Lane gyorsan pillantott körbe, hátha csak figyelmetlen volt, és így is lett, a szeme megakadt egy szabad lakaton, így gyorsan ahhoz lépett, leszedte a kis fémlakatot, kivette a könyvét, füzetét és egyéb holmiját, a többit pedig behajította a szekrénybe. A lakatot lezárta, a kulcsot pedig a farzsebébe csúsztatta. 

A folyosón voltak még lézengők, de Lane nem akarta máris elkésni, hisz még csak ez volt az első napja az egyetemen. Szorosabban szorította a könyveit a mellkasához és gyorsított a léptein. Az előadó ajtaja még nyitva volt, Lane-nek még volt esélye, hogy elkerülj a szabadkozást a késés miatt. 

A légkondik meggondolták magukat, így mégis elkezdték hűteni a folyosókat. Lane kicsit összerezzent, mert negyvenes évekbeli Ford motorjának szebb hangja van, mint a légkondirendszernek. 

Bár a légkondi méltóztatott működni, az senkinem tűnt fel, hogy a folyosón tócsákat képeztek, ahogy a víz csöpögni kezdett belőlük. Lane óvatlanul rohant a folyosón, belelépve az egyik ilyen tócsába, majd a következő pillanatban már a hátán feküdt, a füzeteiben lévő előre megírt jegyzetek pedig szerte szét szálltak a folyosón, némelyik pont a vízbe esett, így azon Lane kusza írása már egyáltalán nem volt kiolvasható.

Az előadó ajtaja hangos csattanással bezárult, mire Lane ismét egy szitkot morgott el, ezúttal nem magában. Meredt a plafonra, de amikor egy lágy nevetést hallott, gyorsan felült. Felkapta a könyvét a vízből, a pulcsija ujjával próbálta felitatni, amennyire tudta. Felkelt maga is a tócsából, levette a nedves felsőjét, majd nekiállt felszedni a papírokat.

 – Kell segítség? – kérdezte egy kedves hang fölülle, de nem vitte rá a lélek, hogy felnézzen, inkább csak tovább szedegette a cuccait.

 – Megoldom, kösz – lehelte szinte válaszul, ami bár eljutott a másik fiú füléig, mégis elkezdett papírokat felszedni. Lane még jobban lehajtotta a fejét, hisz a csuklyája már nem volt a fején, hogy takarja az arcát, így a hosszú tincseiben kellett bíznia.

Pár perc alatt megvolt az összes, némelyikből facsarni lehetett a vizet, némelyik pedig menthetetlen volt. Lane és az idegen fiú felegyenesedett. Az idegen magas volt, hosszúkás szőkés hajjal, amit Lane nem láthatott, mivel a saját haja nagyban takarta a kilátást, bár nem is bánta, hisz nem akart emberi kontaktusokat.

 – Parancsolj! – Az idegen felé nyújtotta az ép papírokat és az egyik füzetet, de amint Lane hozzáért volna, kicsit hátrébb húzta azokat. A magas fiú arcán egy széles mosoly húzódott, ahogy próbálta elérni, hogy a másik ránézzen. 

 – Köszönöm a segítséged, de mennem kéne – közölte Lane kicsit ingerülten, mivel semmi kedve nem volt játszadozni.

Kicsit feljebb emelte a fejét, éppen csak hogy az idegen mellkasát látta, majd a cuccaiért nyúlt. Az idegen is pont felé tolta, így Lane pont a srác kezét fogta meg. Az ujjai bizseregtek, hiszen évek óta alig ért hozzá valakihez, így még egy ilyen ártatlan mozdulat is zavarba tudta őt hozni. Elvette a holmiját, elmormogott – vagy hebegett – még egy ’köszönöm’-öt, majd megkerülve a srácot, mélyre hajtva a fejét elindult az előadó felé, de ahelyett, hogy bement volna, lekanyarodott, és lebaktatott a lépcsőn. Az idegen hosszas másodpercekig csak nézett utána, ameddig csak látta a fehér hajkoronát, majd mikor az is eltűnt, ottmaradt a saját kis buborékjában.

 – Jól vagy Damien? – fordult felé Ruby, egyik kezét a srác vállára helyezve, finoman megnyomva azt. Látta már a fiú arcát ilyennek, nem sokszor, sőt alig, de tudta, hogy mit jelent ez az ábrándozó tekintet, amivel mered a semmibe, ahol eltűnt a különös külsővel megáldott idegen. 

 – Ruby, azt hiszem én szerelmes vagyok.