Szerelem a fagyöngy alatt

Fandom: Mejibray

Páros: Tsuzuku/Koichi

Korhatár: nincs

Terjedelem: 2492 szó

Történet: Egyedül tölteni a karácsonyt magányosnak tűnik, Koichinak mégis ez a normális már évek óta. Arra egyáltalán nem számított, hogy az aznapi műszakjának utolsó vásárlója bizarr randiajánlattaal áll elő és egy bugyuta dísz miatt egy új szerelem szövődik kettejük között.
Megjegyzés: Boldog szülinapot Koichi! ♥

A pláza csaknem üres volt, persze voltak még boltok nyitva és lézengett bent néhány last-minute karácsonyi ajándékot vásárló ember is. Nehezen lehetett olyan embert találni, akit karácsonyeste munkába lehetett állítani, de Koichi nem ilyen volt. Ez volt a negyedik éve, hogy ő vitte a karácsonyi műszakot. A legtöbb ember a családjával tölti ilyenkor az ünnepet, de Koichi a két szülőjét már évek óta elvesztette, a közelebbi rokonságot pedig sosem ismerte, párkapcsolat pedig... nos, volt neki, de csak néha, az is alkalmi és leginkább csak a testi vonzalom miatt. Egyszerűen nem találta azt az embert, akit nem csak az ágyában akart látni, hanem a jövőjében.

A pláza hangszórójából idegesítő karácsonyi dalok, feldolgozások szóltak, amit már baromira unt – részben, mert már egy hónapja ezek mentek.

A pult mögött ücsörgött a forgós székén, egyik lábát keresztbe dobta a másikon, a mobilját bökdöste és zenét hallgatott, ami ezeknél a megszokottaknál sokkalta jobban tetszett neki.

Az idő lassan telt, még csak tíz múlt és a pláza csak egy óra múlva zárt. Figyelte az embereket, szeretett nekik egy háttértörténetet adni.

A bolt hátuljában egy férfi állt az alkoholos polccal szemben. Valószínűleg nem úgy jöttek össze a dolgai, ahogy azt tervezte, összekapott a feleségével és most a szeretőjéhez tart, akinek pedig a férje nincs otthon.

Aztán ott volt Modoroki mama. Ő mindig huszonnegyedikén este jött mézeskalácsot venni. Este tizenegykor. Az elmúlt négy évben mindig ekkor. Koichi arra gyanakodott, hogy a néni feledékeny, mert általában háromnegyed órát töltött a boltban, ide és oda járkált, fel és le a sorok közt, többször is, mintha elfelejtette volna, mit is akart venni.

Volt ott egy fiatalabb srác is, valószínűleg a barátnőjének nézett még valamit, aki csak holnap reggel jön majd haza, mert külföldön tanul.

Kíváncsi volt, vajon mások is figyelik-e őt és kreálnak neki egy hátteret. Az élete nem volt túl izgalmas, főleg mostanában. Legutóbb négy hónapja volt tartósabb kapcsolata, így a hétköznapjai monotonná váltak. Korán kelt a reggeli műszak miatt, délben aludt, majd egykor kezdte a délutáni műszakot, hatkor hazament, evett valamit, talán nézett valamit a TV-ben, majd lefeküdt aludni. Minimális színt csak néha jelentettek az egyéjszakás kalandjai, de már az sem volt neki egy ideje, főleg, hogy két hete esti műszakban van, mivel karácsony volt és ilyenkor a nagyobb tömeg miatt nagyobb bér is járt.

Nem volt hétköznapi látvány, így azon sem lepődött volna meg, ha más, ennél sötétebb hátteret kreálnak neki. Mondjuk, hogy drogtanyát vezet vagy csak egy szimpla díler. Amikor a szülei meghaltak, valami átkattant benne. A zenébe menekült, a külseje extravagáns lett. A haját pinkre festette, csak néhol voltak benne fekete tincsek és több helyen is átszúratta a bőrét. Tény és való, hogy jól állt neki ez a stílus, de fordult már elő olyan, hogy azt hitték lány, bár nem volt gondja azzal, ha egy fiú nyitott felé, de az ilyen fiúk azt hitték, hogy egy másik nembelivel kezdtek ki.

Koichi az órára pillantott, majd a vendégekre. Az alkoholos polcnál ácsorgó férfi végre döntött, lekapott két üveg bort és a kasszához sétált, Modoroki mama is kiválasztotta a megfelelő süteményt, a srác pedig nem vett semmit. A bolt kiürült, de Koichinak még hátra volt fél órája.

Háromnegyedkor újabb vendégek jöttek: egy kisebb lánycsapat, majd percekkel utánuk egy tőle kicsit idősebb férfi. Koichi a pulton pihentette a fejét, de a pillantása követte az alakot. Mélykivágású, bő pólót és szűk farmert viselt, ami kicsit le is volt csúszva a csípőjén. Azonnal felkeltette a pink figyelmét.

A pasas a rágcsás sor felé ment, ami egyenes a kasszával volt szemben, így Koichi minden mozdulatát figyelhette. Igen, iszonyat szexinek találta a pasit, főleg a hosszúkás, sötét, hullámos hajával és a vékony alkatával.

A pillantásuk még akkor sem találkozott, amikor a kasszák felé sétált, kezében mindenféle zacskóval. A helyes – mit helyes, dögös – idegen még a sor végén megállt, nézelődött a termékek közt, először a fentieken, majd a lentieken. Koichinak tökéletes rálátása nyílt az idegen formás játsójára. Kénytelen volt az ajkába harapni, nehogy megjegyzést fűzzön a látványhoz.

A lánycsapat nevetése némileg kirángatta a perverz gondolataiból, de nem szakadt el a tekintete a farmer anyagától. Főleg azok után nem, hogy az illető leguggolt. A pink hajú eladó majdnem kiesett a székéből, amikor feljebb nyújtózkodott, hogy ismét a látómezejébe kerüljön a csodás test, de az öt fős lánycsapat hamar útját állták. A megszokottnál gyorsabban húzta le a termékeket és ütött be mindent a gépbe, de átkozta a nyomtatót, amiért lassan nyomtatta ki azt az nyamvadt blokkot. Azért udvariasan és viszonylag barátságosan megköszönte a vásárlást, majd nagy meglepetésére a sötét hajú állt a lányok mögött közvetlen.

Koichi megszeppent egy pillanatra, majd az előzőnél lassabban kezdte áthúzni a termékeket a piros fény felett, még rá is játszott, mintha gond lenne és elkezdte egyesével beütni a kódot. Beszélgetést akart kezdeményezni, de egyszerűen képtelen volt megszólalni, egy ilyen példányt pedig nem akart egy magányos estén elszalasztani.

– Mennyit fizetnek azért, hogy karácsonyeste gyere be? – Koichi meglepődött a hirtelen kérdésen, de hálát is adott neki. Amíg várta a blokkot, addig közelebbről megnézte a férfit. A szeme ki volt húzva és a tincsek nagy része el is takarta az egyiket, az orrában karika, pont, mint a szemöldökén is, meg egy millió karika a fülében.

– Nem eleget, bár amúgy sincsen semmilyen programom az ünnepekre – felelte féloldalas mosollyal. Fintorgott, a szülei elvesztése mélyen érintette, hiába próbálta már évek óta elfelejteni a balesetet.

– Nincs kedved megnézni egy filmet? – A kérdés váratlan volt, a pink hajú majdnem eltépte a blokkot, amit a gép még csak alig köhögött ki.

– Tessék?

– Már, ha van kedved. Azt mondtad nincs programod, én meg társaságra vágyok, meg egy jó filmre. De ha van más tennivalód, akkor csak felejtsd el! – A sötét hajú várta a választ, Koichi pedig mérlegelt. Igen, kifejezetten benne volt a filmezésben, mert azok után talán valami másra is áttérhettek.

– Én... benne vagyok. De még van három perc a műszakomból és nem zárhatok hamarabb.

– Akkor csak abban reménykedek, hogy én voltam mára az utolsó vásárló.

– Ah, én is – nyögte Koichi. Délután három óta ült abban a fekete, pörgős székben és a háta már kezdett megmerevedni. nem csak a háta. Órák óta először szállt ki a székből és nyújtott ki magát, így végre láthatóvá is vált a kettejük közötti apró magasságkülönbség.

– Mellesleg, Tsuzuku vagyok – nyújtotta a kezét az alacsonyabbik.

– Koichi – fogadta el a pink a felé nyújtott kezet. A bejárat feletti óra mutatója már 59-en állt, másodpercek voltak tizenegyig, így Koichi úgy döntött, bezárja a kasszát. A gép halkan még pittyent egyet, majd elsötétült.

– Várj meg kint, addig bezárok! – Koichi kimászott a pult mögül, hátra ment a cuccaiért, míg Tsuzuku elviharzott a kabátjáért, amit az egyik fizetős szekrénybe rakott el.

A pláza bejáratánál ismét összetalálkoztak, majd miután Koichi kiadta, hogy mégis merre menjenek, elindultak a lakása felé. Az első pár perc kínos csendben telt, legalább is Koichinak. Az agya azon kattogott, hogy vajon ez a szexi hústömb itt mellette, mit akart tőle. Ugyanazt, mint ő, vagy komolyan csak egy filmet akart megnézni. A kérdése megválaszolódott.

– Általában miket szeretsz csinálni? – pillantott felé a sötét szempár érdeklődően. A magasabbik kifújt egy tincset az arcából és gondolkodás nélkül válaszolt.

– Szeretek gitározni. Meg néha énekelni is, de az mellékes – legyintett, majd a tekintetét végre a járdáról a férfira emelte.

– Mióta játszol?

– Passz. Gyerekkoromban is játszottam már, de újabban csak pár éve kezdtem újra, a szüleim halála után.

– Sajnálom.

– Nincs mit, igazából igyekszem elfelejteni őket, hogy kevésbé fájjon.

– És hogy sikerül?

– Ilyen monoton élettel? Nehezen. Minden nap egybefolyik, nincs ami elterelné a gondolataimat. – Vagy ki. Egy furcsa villanást látott Tsuzuku szemében, mielőtt elfordult volna.

– És te? Hobbik, sötét családi háttér? – érdeklődött humorosan Koichi, igazából csak zavarban volt és el akarta magáról terelni a szót. Tsuzuku vállat vont.

– A szüleim az ország másik végén élnek, ritkán látom őket. Van egy húgom, aki mindig azt mondogatta, amikor kisebb volt, hogy hozzám akar majd jönni feleségül. Most az unokahúgaim fárasztanak ezzel.

– Mennyi idős vagy? – döbbent le Koichi. Ő még csak huszonöt volt, az is csak pár napja, ha valakinek akkora unokahúgai vannak, hogy már ilyen butaságokat mondanak, akkor...

– Harmincegy – szakította félbe a sötéthajú a pink gondolatmenetét. Bólintottak, majd ismét csendben ballagtak tovább.

– Van valami film, amit szeretnél megnézni? – Koichit egyre jobban zavarta, hogy belement ebbe az egészbe. A beszélgetéseik laposak voltak és nem érezte azt a bizonyos szikrát sem.

– Jó lesz bármi, ami van. Nem vagyok válogatós, a legalapabb romantikustól kezdve a kult. filmekig mindent megnézek. Neked van valami? Esetleg egy kölcsönzőbe is bemehetünk, ha akarod.

– Felvettem a múltkor valamit, ami régóta érdekelt már, de már kétszer elaludtam rajta.

– Miről szól?

– Már elfelejtettem – nevetett fel a pink, mire a másik is elmosolyodott.

További két perc néma csend után megérkeztek Koichi lakásához. A fiú beütött egy számkódot a kapu melletti csengőbe, mire az halk csipogással adta az ott álló két fiú tudtára, hogy az ajtó nyitható.

Lift nem volt, Koichi pedig szerencsére csak a másodikon lakott. A felfele vezető úton ecsetelte a lakhelyét, elnézést kért a kuplerájért, meg hogy valószínű, hogy nem lesz nagy a választék kaja terén, mire Tsuzuku csak a fejét rázva mosolygott és annyit mondogatott, hogy semmi gond.

Koichi ajtaján a 36-os szám díszelgett. A fiú a nagy kulcscsomójáról levett egyet, amit a zárba illesztett, majd egy laza csuklómozdulattal kinyitotta az ajtót.

– Megjöttem – motyogta megszokásból, de mióta Haru elpusztult, semmiféle üdvözlést nem várt. A cipőjüket az ajtóban levették, Koichi szerzett egy papucsot Tsuzukunak is, majd a nappaliba vezette.

A lakás nem volt túl nagy és feldíszítve sem volt karácsony alkalmából, mindössze egy világító Mikulás volt az étkező asztalon.

– Megnézem mi van itthon, addig nézz szét a TV-ben vagy a rögzítőn! – Koichi a másik kezébe nyomta a távirányt, majd eltűnt az egyik ajtóban. Feltúrta az egész konyhát, talált pár doboz sört és üdítőt, meg pár zacskó rágcsát. Mindet felnyalábolta, majd visszatért a nappaliba. Tsuzuku a TV képernyőjére meredt, a színes fények megvilágítottak az arcát.

– Ez érdekesen hangzik – bökött Tsu a kijelölt filmre, mire a pink hajú is bólintott.

– Legyen ez. – Koichi elhelyezkedett a kanapén, kicsit messzebb Tsuzuku combjától. A nassolni valókat az asztalra dobta, nagyjából maguk közé. Koichi automatikusan az epres üdítőért nyúlt, míg Tsuzuku az egyik sört vette magához. A film elkezdődött, ahogy Koichi elmondta, tényleg érdekes és izgalmas volt, mindkettejük figyelmét lekötötte.

A stáblista megjelenésekor Koichi nyújtózkodott egyet, majd az üres dobozokkal és zacskókkal a konyha felé vette az irányt. Csalódott volt, nem is kicsit. Érzett valamiféle bizsergést, a férfi mégsem ért hozzá egyszer sem. Még a kisujja hegyével sem.

Sóhajtva hajtotta hátra a fejét, a tekintete megakadt azon a pici díszen, amit azóta nem tudott leszedni, hogy beköltözött, most mégis az utolsó reménysugara volt.

Kihajította a szemetet, elővett egy poharat, hogy igyon, amikor megérzett egy apró szorítást az oldalán. A fejét oldalra kapta és az ajka egy pillanatra találkozott Tsuzukuéval, majd utána össze is forrt. Koichi a csókba nyögött, sokkal jobb volt, mint amilyennek először elképzelte. A hevessége és éhsége meglepte a másikat, de nem tartottak szünetet, így botorkáltak vissza a nappaliba, ahol a kanapére zuhantak és tovább folytatták egymás szájának alaposabb megismerését.

Koichi keze Tsuzuku felsőtestét simogatta, először a pólón keresztül, majd az anyag alatt. Elégedett sóhaj hagyta el a száját, amikor Tsuzuku keze is hasonló helyeken kezdett barangolni, csak kicsit délebben, a nadrág pereménél.

– Koichi. – Az említett a neve hallatán csak még inkább sietni akart, de Tsuzuku mozdulatai lassultak, a rózsaszín azt hitte csak ingereli, majd megállt.

– Mi a gond? – kérdezte végül, amikor a mámor köde feloszlott egy kicsit.

– Tudod, én... nem fekszem le senkivel az első randin – mosolyodott el haloványan. Koichi elpirult, maga sem tudta mi miatt.

– Akkor ne hívjuk ezt randinak! Legyen egy szimpla egyéjszakás, kérlek! – könyörgött a fiú alatta, majd lehúzta őt egy újabb csókra, amit Tsuzuku tört meg egy édes mosollyal az arcán.

– Pont azt nem akarom, hogy egy éjszaka után eltűnj. – Ismét megcsókolta Koichit, hagyta neki, hogy feldolgozza a szavakat.

– Te... Te össze akarsz jönni velem? – meredt rá a fiú kikerekedett szemekkel.

– Szeretnélek jobban megismerni – vallotta be őszintén. Koichi ismét vörösebb lett, majd megrázta a fejét.

– Sohasem volt rendes, hosszútávú kapcsolatom, a leghosszabb is csak másfél hónapig tartott. Mind ráment a munkám rovására, amit viszont nem vagyok hajlandó feláldozni egy kapcsolat miatt. Úgyhogy nem hiszem, hogy ez...

– Egy esélyt sem akarsz ennek adni? Megnézni, hogy működik? – Tsuzuku reménykedő volt.

Fél tizenegykor lejárt a műszakja és az üzlet is bezárt, viszont tudta, hogy nincs otthon semmilyen vacsorája, mert magára nem főz karácsonykor, amikor másnap a szüleit látogatja majd meg és egy hónapra elegendő kaját kap majd. Szerencséjére a pláza kisboltja még nyitva volt és ismét a pink hajú srác ült a pénztárnál. Nehéz lett volna őt nem észrevenni, mivel a rózsaszín haja és a magassága kitűnt a hétköznapi emberek köréből. És akkor este először ment be abba a boltba és szólította le őt.

– Miért vagy ennyire bizakodó?

– Érdeklődő vagyok. Amiatt pedig, hogy sokat dolgozol, pedig nem aggódok.

– Miért?

– Én is a plázában dolgozok – vigyorodott el Tsuzuku, Koichi pedig ledöbbent. Ezek után nem tudott a munkára hivatkozni. Hogy meg akarta-e próbálni Tsuzukuval? Igen, mindenféleképpen, de félt egy új párkapcsolattól.

– Velem nem tennél kivételt az elsőrandis szabállyal? – terelte a témát Koichi, Tsuzuku pedig hitetlenkedve rázta meg a fejét, majd ismét megcsókolta Koichit.

– Merre van a hálód? – kérdezte két csók közt Tsuzuku, lassan kezdtek el a kihúzott kanapéról lecsúszni, közben nem szakadtak el egymástól, úgy tapadtak össze, mintha fájdalmat okozott volna nekik, hogy szétváljanak.

Koichi sarokkal rúgta be a hálója ajtaját, azzal egyikőjük sem foglalkozott már, hogy a ruhái néhol szétdobálva hevertek vagy hogy az ágya bevetetlen volt, úgy is azonnal rázuhantak.

A ruhadarabok lassan és őrjítően kerültek le, Tsuzuku értett hozzá, hogyan kínozzon másokat, viszont amikor már közel kerültek a nagy eseményhez, egy pillanatra lemerevedett.

– Koichi.

– Hm?

– Nálam... nincs semmi – vallotta be elpirulva. Koichi halkan felnevetett, majd az éjjeliszekrényéhez csúszva kihúzta a legfelső fiókot és egy darabig kotorászott, majd egy ezüst csomagot vett ki belőle.

– Mit tartasz még ott? – kérdezte féloldalas mosollyal Tsu, aki már most túl sok figyelmet szentelt az ő féltve őrzött fiókjának.

– Semmit! – vágta rá habozás nélkül, majd inkább lehúzta a férfi fejét, hogy ne kezdjen el kutakodni.

Amikor lekerültek az utolsó ruhadarabok is, Koichi érezte, hogy ami a szívét nyomja, azt muszáj lesz kimondania. Tsuzuku a mellkasát borította el csókkal, ő pedig a hajába túrt, hogy megállítsa a délnek tartó hadihajót. A sötét szempár csillogva és éhesen nézett fel rá.

– Szeretnék egy esélyt adni ennek – lehelte a pink hajú, amint a tekintetük összekapcsolódott. Tsuzuku nem mondott semmi, óvatosan a fiú bőrébe harapott.

– Örülök, hogy a plafonon volt az a fagyöngy. – Koichi a fejét Tsuzuku mellkasán pihentette, erre mégis felpillantott a férfira.

– Az azóta itt van, hogy beköltöztem. Nem tudtam sehogy sem leszedni.

– Nem is gond.

– Szerintem se. Mennyire jött volna ki rosszul, ha úgy esek neked, hogy nincs semmi ilyen rásegítő eszköz?

– Nekem akartál esni? – vigyorodott el Tsuzuku féloldalasan.

– Kérlek, te komolyan csak filmezni akartál feljönni?

– Ahh, nem hittem volna, hogy ennyire kis akaratos leszel.

– Még hogy én akaratos. – Koichi durcás arcot vágott, úgy tett, mintha ki akarna bújni a férfi karjai közül, persze engedte magát visszahúzni és engedett a csóknak is.

– Boldog karácsonyt! – lehelte Koichi ajkaira két csók között, ujjait a pink-fekete tincsek közé fúrta.

– Boldog karácsonyt, Tsuzuku!