Mint égen a csillagok || HETEDIK FEJEZET

Fandom: Gravity Falls

Páros: Dipper Pines/Bill Cipher

Korhatár: nincs

Terjedelem: 2431 szó

Történet: 
Szerelmet vallani sosem könnyű. Főleg, ha fiú vagy és egy fiúnak vallanád be az érzéseidet. Bill ismét nem mer ezen a téren lépni, fél, hogy elveszti annak a fiúnak a barátságát, akivel teljesen egymásra hangolódtak. Egy galibákkal, sírással - sok...sírással - teli osztálykirándulás mégis még közelebb hozza őket és Billnek sem kell már többet félni attól, hogy a szerelmét visszautasítják.

▲BILL SZEMSZÖGE▲

A torkom kapart a visszatartott kiáltásoktól. Szerettem volna ráordítani, hogy „Téged szeretlek, csak egyszerűen nem veszed észre!” vagy valamit, tudatni akartam vele, hogy miatta szenvedek, de lehet, hogy ezek után a szavak után csak még több bajt akasztottam volna a nyakamba, hisz Dipper bárkinek elmondhatta volna. Bíztam benne, hogyha elmondanám neki azt, hogyan is érzek, nem kürtölné világgá, hogy „Nézzétek, Bill Cipher, az a szerencsétlen kis homokos!”. Nem, Dipper nem volt ennyire gerinctelen, hogy megtegye ezt. Távolságot tartott volna tőlem? Biztos. De nem taposott volna el és rúgott volna még belém is. Vagyis... reméltem.

A mobilomat a kalyibában felejtettem, így fogalmam sem volt róla, hogy mennyi lehetett az idő, de kezdett hűvösebb lenni és sötétedni is. Gondoltam rá, hogy visszamegyek, de nem akartam Dipper szeme elé kerülni. Van vajon fogalma arról, hogy belé vagyok szerelmes? Szerelmes lennék egyáltalán? Amikor legutóbb „szerelmes” voltam, egyáltalán nem voltam ennyire padlón az érzéseimtől. Most viszont... Ha Dipper rám mosolyog, szétfolyok, ha elzárkózik előlem, belepusztulok. És muszáj távolságot tartanom tőle, különben még jobban szenvedni fogok.

Szorítottam egyet a fán, és biztos, ha egy ember lett volna, akkor most reccsent volna a gerince. Képtelen voltam nem a reggel történtekre gondolni. Én tényleg csak viccből mondtam, hogy öleljen át, ő pedig komolyan gondolta. Azt hittem ott kapok szívrohamot, a karjai melegsége, az illata, az egész pillanat. Túl rövidnek tűnt az egész és ha nem lettem volna beteg, biztos nem teszi ezt meg értem.

Nem vettem észre semmit, csak azt, hogy egy pokróc landolt a vállamon. Ijedten engedtem el a fát és fordultam arra, amerről az anyag érkezett. Dipper egy féloldalas mosollyal az arcán ácsorgott az egyik fának dőlve.

– Szeretnél idekint megfagyni vagy visszajössz a kalyibába? – Éreztem, hogy az arcom melegebb, mint egy pillanattal ezelőtt, azt viszont nem, hogy a könnyeim folyni kezdtek. Hiába töröltem, csak újabbak és újabbak gördültek végig az arcomon.

– Sajnálom, hogy kiabáltam, de ez az egész dolog baromira kikészít – krákogtam. Nem sejtettem, hogy a sok visszafojtott érzelemtől ennyire elmegy a hangom.

– Én is bocsánatkéréssel tartozom. Nem erőszakolhatom rád, hogy avass be, ha te nem akarsz. Biztos megvan az okod arra, hogy nem szeretnéd, hogy tudjam, és ezt elfogadom. – Ezek után lehetetlennek tartottam, hogy valaha is kihíresztelné, hogy meleg vagyok. Sőt, egyenesen ki akartam mondani, hogy érzek iránta valamit, hogy az első nap óta nem közömbös. Hogy tudom, hogy néha barom vagyok, de csak azért, hogy leplezzem az érzéseimet, mert mindig is féltem őket felfedni mások előtt.

– Köszönöm – leheltem megkönnyebbülten, és szorítottam egyet a pokrócon, hogy ne csusszanjon le. Dipper bólintott egyet, majd beállt a kínos csend. Fogalmam sem volt mint mondjak még, hogy induljunk-e el visszafelé, hogy öleljem-e át megint. Dipper a földet pásztázta, nem nézett rám, mintha ő is mondani akart volna valamit. Vártam, hátha tényleg megosztja velem, de amikor felnézett, az arcán egy pillanatig csak bánatot láttam, majd egy szelíd mosolyra húzta a száját.

– Menjünk vissza, mielőtt teljesen ránk sötétedik. – Az egyik kezét felém nyújtotta, majd elhúzott az új ölelőbarátomtól, amikor elfogadtam a segítségét. Olyan érzésem támadt, mintha egy pillanatig tovább fogta volna a kezem, mielőtt elengedett. Nem tudom értelmezni, ezt a gyereket.

▲▲▲

– Ugye az éjszaka közepén nem fogsz kirohanni az erdőbe? – Dipper a saját ágyneműjét hajtogatta, amit kiraktunk levegőzni még reggel. Szívesen rávágtam volna, hogy „Ha mondjuk nem nyírod ki az idegeimet meg a szívemet, akkor nem neveztem volna már el három fát az erdőben”. Ehelyett csak a szemem forgatom és a fejem rázom.

– Remélhetőleg most már jobban vagyok – sóhajtom, erősebben szorítva a párnámat. Dipper leteríti a lepedőjét, majd a hálózsákját is.

– Elképzelni nem tudom, hogy szerethetsz valakit ennyire, hogy beleőrülj – rázta meg a fejét. Elképzelni nem tudom, hogy szerettem így beléd. Szorosabban ölelem a párnát.

– Tudod... Ez nem olyan dolog, amit csak úgy irányíthatsz. A szerelem minden, ami a reális dolgok ellentetje. Semmi ésszerű nincs benne, sosem tudod, olyan, mint egy hullámvasúton ülni bekötött szemmel. Nem tudod, hogy hegy vagy völgy jön éppen. Hogy mély, magas vagy alig tér csak ki. Vagy mennyi ideig maradsz benne. – Éreztem, hogy az arcom felforrósodott, ezért inkább a párnába temettem. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy nem a szobámban vagyok, hogy két hétig Dipperrel osztozok majd ezen a kis kunyhón és hogy a szívem valószínűleg bele fog majd roppanni.

– Tudom, hogy nem akarsz erről beszélni, de annyit elárulsz, hogy ismerted meg ezt a nagy szerelmet? – Dipper leült velem szembe, a saját ágyára, a térdeit felhúzta és törökülésbe helyezkedett. A szeme tényleg érdeklődő volt, de megint ott volt benne az a csillogás, amit sehogyan sem tudtam értelmezni.

– Ez most... Ez most nem olyan, mint amikor először éreztem így. Amikor először „szerelmes” voltam, szerintem leginkább a hormonjaim vezéreltek, most pedig... Nem is tudom. Csak a figyelmét akartam ennek az illetőnek, hogy néha rám nézzen, hogy ő is elvesszen a tanulmányozásomban. Amikor először láttam őt, fogalmam sem volt, megfogott a külseje és az első párbeszédünk után már éreztem valami bizsergést. De azt is tudom, hogy nem lesz belőle semmi. Mert neki nem kellene egy olyan srác, mint én. – Egy picit megnyomtam a srác szót és próbáltam úgy fogalmazni, hogy Dipper ne tudja kikövetkeztetni, fiúról vagy lányról beszéltam. Konkrétan most szerelmet is vallottam neki, csak nem tudja, hogy neki szólt. Szerettem volna elsüllyedni.

– Az, hogy szenvedsz, az szörnyen hangzik, de remélhetőleg ennek az illetőnek majd változik a véleménye.

– Ugyan, azt sem akartad, hogy a húgoddal kezdjek ki, egyáltalán nem tartasz túl sokra.

– A lényeg azon van, hogy a húgommal nem akartam, hogy kikezdj. Mindegyik srácnak ezt mondom Bill, ezt ne vedd magadra! Van egy csomó jó tulajdonságod.

– Tényleg? Akkor mondj egyet! – Keresztbe fontam a karomat a mellkasomon és a falnak támaszkodtam várva arra, hogy Dipper bármit is mondjon. Egy pár pillanatig gondolkodott, a fejét vakarta, majd nagyon úgy tűnt, hogy feladja, végül felém fordult és mélyen a szemembe nézett.

– Igazából néha hülye vagy és az agyamra mész, de nagyon okos vagy és nyílt, könnyen megtalálod a kapcsolatot másokkal és ha kedved is úgy engedi, akkor még segítesz is másokon. Viszont ez a sok szívesség dolog az idegeimre megy. Ez mégis honnan a fészkes fenéből jött? – Egy kicsit elgondolkodtam, hogy mégis mikor szoktam rá a szívesség kérésre, bár tény és való, hogy csak Dippert tiszteltem meg ezekkel a kiváltságokkal.

– Régen, amikor még olyan tizenegy-tizenkét éves voltam, láttam egy pasast a tévében, aki másoknak mindig megtett ilyen apróságokat, amivel mások tartoztak neki ezek után és baromi jól kijátszotta ezeket a lapokat. Aztán, amikor mások hátbaszúrtak, azért tettem, hogy legyenek ütőlapjaim – elhallgattam, ahogy felszakadt az egyik olyan seb, aminek nem kellett volna. Madarat lehetett volna velem fogatni, amikor Matt azt mondta jár velem, emlékszem milyen boldog voltam, aztán mindenféle mocskos titkokat mondott el rólam, amik még csak igazak sem voltak. Neki köszönhetem, hogy egyszer majdnem megerőszakoltak, hogy éveken át bántalmaztak és senki sem állt ki mellettem, mert mégis ki állt volna ki egy szaros kis buzi mellett?

– Bill? – Dipper hangja visszarántott a jelenbe, egész közelről szólt. Mire a szemem fokuszálni kezdett, Dipper arca pár centire az enyémtől volt. Tenyere az arcomon pihent, ami rémesen zavarba hozott, de egyáltalán nem rémlett, hogy mikor lépett elém. – Elbambultál és sírni kezdtél – magyarázkodott, majd visszahelyezkedett az ágyára.

– Bocsánat, csak... A felső osztályokat kínkeservesen vészeltem át és ez tényleg egy nagy fekete pecsétet hagyott rajtam – magyaráztam lehajtott fejjel. Nem, nem a szomorúság, inkább a zavarom miatt.

– Tudod, a mosolyodon nem is látni, hogy nem igazi. – Dipper szavai pofon vágtak, újabb könnyek indultak el az arcomon, amiket a hosszúra nőtt tincseim szerencsére takartak. Amikor veled vagyok, akkor rendesen mosolygok. Tőled nem félek. Neked meg merem mutatni.

– Van már benne gyakorlatom – szipogtam, majd a pulcsim ujjával itattam fel a fránya könnyeket. Kéretik a síromra azt írni, hogy „Bill Cipher. Annyit sírt, hogy kiszáradt”.

A kínos beszélgetésből a mobilom hangja mentett ki. Előhalásztam a táskámból, majd a kijelzőre pillantottam. Biccentettem Dippernek, majd kiléptem a verandára.

– Szia Anya – szóltam bele, amikor a zene ismét elkezdődött. A háttérből először valami csörömpölést hallottam, majd anya káromkodott egyet.

– Szia Kincsem! Milyen volt az első nap? – kérdezte csilingelő hangon, ami eltért az előbbi szitkozódótól.

– A Sors ismét valami nagy galibába kevert engem – nevettem fel kínosan, hátratúrtam a hajam.

– Valami azzal a bizonyos fiúval? – Anya nagyon értett ahhoz, hogy rátapintson a lényegre. Nagyot sóhajtottam, majd bólintottam, aztán rájöttem, hogy ő ezt úgysem látja.

– Egy kétszemélyes kalyibában leszek vele két hétig – feleltem fájdalmasan. Anya pedig csak kuncogott egyet.

– Talán még közelebbről megismered. Ez lehet egy esély számodra – próbált javítani a helyzeten, de kétlem, hogy ez tényleg egy esély lett volna.

– Nem hiszem anya, hogy ő olyan, mint én. Mármint, reggel valahogy úgy alakult, hogy átölelt és egy picivel később már azt mondta, hogy ez kellemetlen. Ha vonzódna a fiúkhoz, nem érezte volna furának, nem?

– Bill, Szívem, megint túlkomplikálod a dolgokat. Csak sodródj az árral és ne gondolj arra, hogyan is érzel aziránt a fiú iránt.

– Tudod, ez elég nehéz, mivel nincs olyan, hogy ez ne jutna eszembe – feleltem, majd gyorsan lecsekkoltam, hogy Dipper még odabent van-e és imádkoztam, hogy a hangom egyáltalán nem hallható odabent. – Ő a leghelyesebb fiú, akit valaha láttam. Nagy, nyílt, barna tekintet, göndör, barna tincsek, szeplők, egyszerűen Dipper kicseszettül minden, amit szeretnék. Emellett még okos, több nyelven beszél, szarkasztikus és törődő. Egyszerűen nem tudom nem szeretni.

– Nyelvezet, fiatalember! – rótt meg anya a vonal végén. Hihetetlen, hogy csak ennyire figyelt az egészből.

– Nem tudom anya szavakba önteni, de egyszerűen, ha ránézek, csak szeretném átölelni vagy csak azt, hogy a testünk legkisebb porcikája érintkezzen.

– Tudom, milyen szerelmesnek lenni – sóhajtott anya. – Ha bármi gond van, csak azonnal hívj, ha kell odakocsizok – nyugtatott meg. Az, hogy ezt megint elmesélhettem anyának, csak könnyített a lelkemen. Miután elhagytuk az apámat, sokkal közelebb kerültem anyához, pedig neki is meg kellett azzal a tudattal birkóznia, hogy neki nem lesz menye, hogy a fia soha nem fogja bemutatni a barátnőjét, hogy a fia nagy valószínűséggel egyedül hal meg, vagy hogy nem lesz vérszerinti unokája.

– Szeretlek Anya. – A hangom ellágyult, tényleg mintha megint egy adag gondot csak úgy lekapott volna rólam.

– Én is Drágám. Vigyázz magadra! És ha a dolgok mégis úgy alakulnának, hogy ez a fiú...

– Dippernek hívják – szakítottam félbe, mivel egyszerűen képtelen volt megjegyezni a fiú nevét.

– Jó, igen, Dipper. Szóval, ha Dipper mégis viszonozná az érzéseidet...

– De nem fogja...

– Ne szakíts félbe állandóan! – emelte fel a hangját anya, de csak játékosan. – Akkor uralkodj magadon, hogy meddig mész el és...

– ANYA! – kiáltottam teljesen elvörösödve. – Nem vagyok szűz! Tudom, hogy mire kell figyelnem!

– Rendben, tudom. Elfelejtettem, hogy már milyen felnőtt is vagy.

– De mindig a te fiad maradok.

– Mivel másé nem nagyon lehetsz. Le se tagadhatnál, mintha az ikernővéred lennék.

– Igen, Anya, tisztára – motyogtam gúnyosan.

– Kikérem ezt a hangnemet! – kuncogott ő is. – Vigyázz magadra! – Ezzel bontotta a vonalat. A mobilom képernyője elsötétült, egy pillanatig még bámultam rá, majd a veranda korlátjának dőltem. Estére eléggé hideg lett és a szél is felélénkült. Csak remélni mertem, hogy a holnapi időt nem rontja el teljesen. Pár pillanat bambulás után mentem csak vissza a kunyhóba. Nem tudom hogyan, de meleg volt bent, mintha fűtötték volna valahogy.

– Volt térerőd? – meredt rám Dipper. El is felejtettem, hogy amúgy nincs a táborban, nem is figyeltem ,csak hogy csörgött a mobilom.

– Ezek szerint. Mondjuk logikus, hogy itt van, hisz ez a kuckó magasabban van, mint a többi. – Előhúztam a táskámat és előkerestem egy pólót és nadrágot, amit át tudok majd venni és az ágyra dobtam. A mobilommal játszadoztam, pont, amikor mondani akartam volna valamit Dippernek és felnéztem. A szavam azonnal elakadt, ahogy arra pillantottam fel, hogy a fiú félmeztelenül állt a szoba sarkában. A pólóját az ágyra dobta, miközben a másikkal szenvedett, nekem alkalmam adódott rá, hogy végigmérhessem. A hasa tetején látszódott pár halovány kocka, a nadrág szélén mégis volt egy pici hájacskája(?fuck, hogy lehet ezt cukin leírni?). A vállá és a háta, sőt még a mellkasa is tele volt szeplőkkel. Némelyek erősebbek, néhány nagyon haloványan látszódott csak. Szerettem volna végigsimítani őket és még egyszer a fülébe rágni, hogy mennyire aranyosak ezek a szeplők. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne rohanjak oda és csókoljam végig az összeset.

– Bill. Bámulsz – jelentette ki közönyösen, ahogy áthúzta a fején a fehér anyagot, elfedve előlem a halvány bőrét.

– Igazad volt a szeplőidet illetően, de még mindig azt mondom, hogy aranyos – feleltem kitérve a kijelentése elől. Remélhetőleg nem folyt a nyálam.

– Nem tudod milyen szeplősnek lenni, egész gyerekkoromban csúfoltak miatta – motyogta enyhén sértetten. Vagyis annak tűnt.

– Én is szeplős vagyok – jegyzetem a szemeimet forgatva közben. Dipper valami „na persze” féleséget köhögött vagy én hallottam csak annak. Pedig igaz. Nekem mondjuk sötétebb a bőröm és kevésbé látszik, de attól még ott vannak azok a barna pöttyök. Hiába nem hiszi ez az önutálós mérgessün.

Kint teljesen sötét volt, a táborban már lámpaoltás is volt, nem tudom, hozzánk nem jött senki se, de mivel már tizenegy óra múlt, erre következtettünk. Kint fújt a szél, és a fák suhogó hangja egy tökéletes horrorfilm alapot adott, így a krimi regény helyett inkább ismét az észt nyelvkönyvet vettem elő. A buszon idefele elaludtam rajta, pedig ezt az egy anyagit még végig akartam rágni.

– Nincs kedved kikérdezni? – pillantottam fel Dipperre a könyvből. Nála is ugyanaz a kötet volt, mint a buszon, de nem ismertem fel.

– Nincs? – nézett fel rám a lapok fölött. – Hiába tanultam észtül, nem tetszett a nyelv.

– Hagy győzzelek meg, okés? – lelkesedtem fel, majd felpattantam törökülésbe.

– Adjunk neki egy utolsó esélyt, bár nem sok értelmét látom – motyogta unottan, ahogy félrerakta a könyvét. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy mégis mit mondhatnék észtül, majd a szavak csak úgy ömleni kezdtek belőlem.

– Ma armastan loodust. Ma tulen siia, kui ma olen kurb. Loodus muudab mind rahulikuks.

– Kas sa räägid midagi muud kui loodus? – kérdezett közbe Dipper. Egy halovány mosoly jelent meg az arcomon, leginkább egy győztes mosolyához hasonlított.

– See keel on ilus, kas pole? – sóhajtottam álmodozva. Dipper a szemeit forgatta, majd a kezét nyújtotta a könyvért.

– Öt perc. – Engedelmesen, de leginkább lelkesedve nyújtottam át neki a nyelvkönyvet és nagyjából tíz percig csevegtem vele, hol egymás szavaiba bele-bele javítva.

Éjfél körül mind a ketten kidőltünk, nekem már fájt a fejem az észttől, így mindenféle bűntudat nélkül hajítottam el a könyvet és fordultam a hátamra az ágyban. A szoba eléggé lehűlt, de a takarókat egyikünknek sem volt még gusztusa használni, ezért a pulóverjeinkkel bugyoláltuk be magunkat és feküdtünk le.

– Head ööd – suttogtam a csendbe, talán picit kuncogva is.

– Listát fogok írni arról, hogy mit utálok benned.

– Ugyan, hisz én imádnivaló vagyok – nevettem fel hangosan, amiért Dipper hozzám vágott valamit – talán egy zoknit vagy párnát?

Még tíz percig talán csak a plafont bámultam, hallgattam a kinti csendet, az erdőt, a szelet, picivel később Dipper szuszogását is. Az arca imádnivalóan nyomódott neki a párnának, olyan volt, mint egy kis mókus. A békés arcát figyelve pedig lassan engem is elragadtak az álmok és egy olyan helyre vittek, ahol a gyomrom nem állt állandóan görcsben.

♣♣♣

Fordítás: 

Ma armastan loodust. Ma tulen siia, kui ma olen kurb. Loodus muudab mind rahulikuks. – Szeretem a természetet. Ide jövök, ha szomorú vagyok. A természet megnyugtat.
Kas sa räägid midagi muud kui loodus? – Tudsz a természeten kívül másról is beszélni?
See keel on ilus, kas pole? – Ez a nyelv gyönyörű, ugye?
Head ööd – Jó éjszakát

Köszönöm a Google Translate segítségét :3