Egyszer eljön számunkra is a szebb holnap - Yaoi Week #2

Fandom: How to train your dragon & Rise of the Guardians [crossover]
Páros: Jack Frost/Hiccup
Korhatár: nincs
Terjedelem: 1251 szó
Történet: Újra jön a tél Hibbant szigetre, amit Hiccup már alig vár, hisz újra láthatja Jacket.
Megjegyzés: Megkaptam/olvastam, hogy ennek a shipnek senki nem látja értelmét/hogy hogyan/honnan/miért jött, nekem is csak így beugrott, de egyszerűen imádom. Kicsit letargikus a vége, azt TheChemicalFox videója ihlette.

***

A sziget ege most is borongós volt, csak úgy, mint az év többi háromszázhatvannégy napján, ez a nap mégis más volt. Az égen megjelentek az első hófelhők, amiket már minden gyerek nagyon várt. Na igen, a többi lakos pedig elkezdett felkészülni arra, hogy mindenük meg fog fagyni a tél beálltával.

Hiccup nagyot nyújtózva ült fel az ágyában, hatalmasat ásított, majd felfogta, amit az ablakon át látott. Hópelyhek. Mint aki ágyúból lőttek ki, olyan gyorsan kelt ki ő is az ágyából, majd – miután párszor orra bukott – felöltözködött és kirohant a szabadba. Annyira még nem volt hideg – mármint mindig hideg van, de ahhoz képest melegebb volt –, hogy ilyen korán hó essen, de Hiccup tudott valamit, amit más nem.

Izgatottan indult meg – szinte rohanva – az erdő felé, de kedves cimborája azonnal megakadályozta.

 – Nem Fogatlan, most nem jöhetsz velem! – Hiccup megállt, hogy szembe forduljon a sárkányával, aki szomorú képet vágott. A fiú végigsimított az állat homlokán, majd megdörzsölte a nyakát. – Sajnálom, ez magán találka. – Ezzel tovább futott az erdő felé, most már egyedül. 

 Az sem zavarta, hogy a fák ágai belekapnak a ruháiba, hogy karmolják az arcát, annyira izgatott volt, hogy semmi sem érdekelte, csakhogy végre a kis tisztásra érjen. 

 Ahogy a fák el-eltűntek előle, úgy múlt el a fiú lelkesedése. A tisztás teljesen üres volt, nem volt ott senki. Hiccup kicsit csalódottan ácsorgott, nézelődött, de nem látott senkit. 

 Várt egy picit, majd pár percet, majd még többet, és csak várt, de semmi pénzért nem ment volna el onnan. Az volt az ő helyük. Az kettejüké. Hiccup a feje alatt összekulcsolt kézzel feküdt a földön és a borongós eget nézte.

 – Meg fogsz fázni – jegyezte meg egy hang a tisztás másik végéről. Hiccup felismerte a hangot, azonnal fel is ült. A szíve egy pillanat alatt megtelt boldogsággal, ahogy meglátta Jack fehér haját és deres pulóverét. Nehézkesen – mivel a tagjai elzsibbadtak –, de feltornászta magát, és amilyen gyorsan csak tudott futásnak indult. Nem egyszer taknyolt el majdnem, mivel a műlábbal nehézkes volt a futás, de végül csak odaért Jackhez, aki azonnal a karjai közé zárta őt.

 – Azt hittem elfelejtettél – suttogta Hiccup Jack vállába, aki erre csak felnevetett.

 – Hogy felejthetnélek el? Egyike vagy azoknak, akik hisznek bennem – válaszolta Jack kicsit elhúzódva. A kék szemei sosem fagyosak voltak, sokkal inkább melegséget sugároztak, főleg ha Hiccupra nézett, vagy akár csak gondolt

 –  Olyan későn jöttél. Reggel egyből ide jöttem, mert azt hittem, hogy itt leszel – panaszolta Hiccup, majd tettetett durcás képpel pillantott Jackre. 

 – Oh, nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattalak – felelte Jack hasonlóan vicces hangnemben, ami mindkettőjüket nevetésre késztette. 

 A nevetésük lassan halt el, majd ahogy elcsendesültek, átvette a csend az uralmat az erdőn. Szavak nélkül néztek egymásra, olvasva egymás gondolataiban. 

 – Hiányoztál – törte meg a csendet Hiccup, karjait Jack nyaka köré fonva. A másik fiú eközben karjait Hiccup dereka köré fonta, még szorosabban ölelve őt.

 – Tudom. Nekem is hiányoztál – felelte halkan, félre nézve, egyenesen Hiccup gyönyörű zöld szemeit figyelve.

Percekig álltak így csendben, míg Jack el nem húzódott. Közelebb hajolt és gyengéden szájon csókolta Hiccupot, aki boldogan viszonozta a fiú közeledését.

 – Muszáj most elmennem, de estére végzek és visszajövök. – Jack újabb apró csókot nyomott Hiccup szájára, majd kibontakozott az ölelésből, a testét azonnal átjárta a hidegség és ez szomorúsággal töltötte el. Megragadta a deres, görbe botját, majd a fák csúcsai közt eltűnt Hiccup szeme elől.

 A viking fiú csalódottan nézett az ég felé, mégis átjárta a testét az az izgalom, ami reggel is. Lassabb tempóban, mint korábban, elindult visszafelé, a faluba, hogy valahogy elüthesse estig az időt.

 A faluban hidegebb volt, mint az erdőben, és sokkal több volt a hó is. A gyerekek vastag bundában rohangáltak, hócsatáztak vagy hósárkányt építettek. A gyerekekkel ellentétben a sárkányok nem rajongtak a hideg, nedves valamiért, ami az égből hullott, némelyik sárkány a tél idejére el is hagyta a szigetet és csak néhány példány maradt gazdájával.

 Fogatlan a gyerekek mellett ugrált, a farka segítségével dobálta meg őket hóval. Hiccup nevetve nézte a boldog pillanatot és egy percre elmúlt az idegessége. 

 Fogatlan hátára pattant, miután végzett a vacsorával, felvette az egyik vastag bundás kabátját, majd úgy gondolta szétnéz kicsit odafentről. A jeges szél az arcába kapott, a bőre hamarosan vörös, a szeme könnyes lett, de a látvány igazán megérte, Jack nagyon jó munkát végzett. Látta is őt, ahogy a falu utcáin sétálgatott a gyerekek közt, de csak néhányan látták meg őt.

 – Szörnyű lehet neki – motyogott maga elé Hiccup, mire Fogatlan csak értetlenül morgott egyet. – Senki sem látja, nem tud kikkel beszélni, az emberek alig hisznek benne. Bele sem merek gondolni mi lenne, ha nem hinnének benne.

 – Abba én sem – jött egy hang Hiccup mögül, ami annyira megijesztette, hogy majdnem kiesett Fogatlan nyergéből. Jack hangosan felnevetett, majd egyik kezét a fiú hátára tette, nehogy tényleg lezuhanjon. Fogatlan továbbra is értetlenül nézett, de volt egy kis kíváncsiság a zöld szemeiben.

 – Megijesztettél – vádolta meg Hiccup nevetve Jacket, aki csak elmosolyodott a fiú arckifejezésén.

 – Gondoltam megleplek, de nem gondoltam volna, hogy megijedsz, hisz tudod, hogy tudok repülni.

 – Tudom, hogy tudsz, de azt hittem félsz a sárkányoktól.

 – Hidd el, ha a Húsvéti nyuszi náluk sokkal ijesztőbb! – Jack felnevet Hiccup értetlen arcán, majd még közelebb repül, bár vigyáznia kell, nehogy Fogatlan lecsapja őt a szárnyával. 

 – Nem akarsz felülni? – kérdezte Hiccup, kicsit előrébb csúszva a nyeregben. Jack egy pillanatig csak a fiúra nézett, majd Fogatlanra, aki halk nemtetszését fejezte ki. 

 – Biztos jó ötlet ez? – kérdezett vissza Jack, mire Hiccup csak megragadta a kezét és közelebb húzta őt. Jack bizonytalanul ült le Hiccup mögé, de be kellett ismernie, hogy nagyon jó volt, hogy most nem neki kellett repülnie. – Ez elképesztő!

 – Ugye? Én megmond...tam. – Hiccup szavai egy pillanatra elakadtak, amint Jack átkarolta a derekát és fejét a vállára támasztotta.

 – Gyönyörű – jegyezte meg Jack, előre, a narancsos felhőkre meredve, ahogy a lemenő napot csodálták.

 – Igen, az. Minden télen ilyen csodálatos.

 – Tudom, hogy azt szeretnéd, hogy maradjak, de nem tudok – mentegetőzött Jack, kicsit szorosabban ölelve Hiccupot. 

 – Miért kell elmenned? Mindig? Miért csak télen jössz? Máskor nem lehet? Nem világosítanál fel, Jack? – Hiccup hátrapillantott a fiúra, a pillantása csalódott volt, sőt egész szomorú. 

 – Amióta az eszemet tudom, járom a világot, telet és hideget hozok. Sosem próbáltam meg letelepedni, vagy egy helyen maradni sokáig. 

 – Nem akarnál itt maradni?

 – Az lenne a megtestesült álom, de nem tudom, lehetséges-e. Továbbá csak nehezíteném a dolgaidat, hisz a törzsfő fia vagy, sok lesz a feladatod, engem meg jobbára öt-hat ember, ha lát. Nem sikerülne Hiccup, tudom, több száz éve így élek. – Jack arcán végigfolyik egy könnycsepp, de próbálja minél előbb letörölni, nehogy Hiccup észrevegye. 

 Rájuk ül a csönd, nehezen, miközben továbbra is csak repkednek a felhők között. Mind a kettejüknek kattogott az agya és hevesen dobogott a szívük, konkrétan egy ütemre vert. 

 – Hogy lettél ilyen Jack? – törte meg a csendet Hiccup, mire Jack ismét meglepődött.

 – Meghaltam, és a Holdbéli ember kiválasztott – felelte azonnal, hisz ő is csak annyit tudott.

 – Szerinted, ha én is meghalnék, engem is kiválasztana? – gondolkodott hangosan Hiccup. Jack megrökönyödött és haragosan válaszolt Hiccupnak.

 – Meg ne próbálj meghalni! Nem biztos, hogy kiválaszt, Hiccup, nekem sincs fogalmam arról, hogy ez az egész hogyan működik. Ne gondolj erre, kérlek! – rimánkodott Jack ismét Hiccup hátához bújva.

 – Szerinted akkor mikor lehetünk végre együtt, ha nem a halál után? 

 – Ne légy depressziós, Hiccup! A lelkünk újra és újra visszatér a Földre. Lesz olyan alkalom, amikor minden sokkal könnyebb lesz, és semmi nem akadályozhat meg minket abban, hogy együtt legyünk! – Jack összefűzte az ujjaikat, és továbbra is a Napot nézte, amelyik lassan elbújt a helyek közt. Kék szemét a sugarak zöldre színezték, a könnyei szinte arany színűek voltak, ahogy végiggördültek az arcán.

 – Egyszer eljön számunkra is a szebb holnap.